Magyar Narancs: Hogy találták meg ezek a rendezők a távoli Izlandon?
Valdís "skarsdóttir: Ez egyértelműen Thomas Vinterbergnek köszönhető. Vinterberg előtt már többször dolgoztam együtt a Nimbus Film dán produkciós céggel. Az első játékfilmjénél (Legnagyobb hősök) ők voltak a gyártók, és öszszehoztak. Thomas aztán felkért a Születésnapra is. A tengerentúlra először a Tétova lelkekbe hívtak dolgozni New Yorkba (Harmony Korine), ezt már a Születésnapnak köszönhettem; aztán jöttek sorban a felkérések.
MN: És miért lett végül rendező? Túlságosan az árnyékukban érezte magát?
V": Nem, soha nem éreztem, hogy bármelyik rendező árnyékában lennék, egyszerűen arról van szó, hogy rájöttem, nem kapok a munkámért elég figyelmet és köszönetet, pedig pontosan tudom, milyen a film, mielőtt hozzám kerülne, és mivé lesz, mikor kikerül a kezem alól, és ezt már nem tudom és nem is akarom elfogadni. A Születésnap volt életem eddigi legkevesebb pénzből készült filmje, és mikor kész lett, biztosak voltuk benne, hogy senki nem fogja megnézni, kongani fognak a mozik az ürességtől. A filmet csodák csodájára beválogatták Cannes-ba és megkapta a Fipresci-díjat, mi meg csak ámultunk. Addig a film közös gyermekünk volt, mindenki pontosan tudta, hogy a stáb mindenét beleadta ebbe a filmbe, aztán mikor a siker meg a közönség felkapta a filmet, onnét már csak egyvalaki csinálta a filmet, Thomas Vinterberg. Minden nyilatkozatában köszönetet mondott a Dogma összes atyjának - Lars von Triernek, Levringnek és Jacobsennek -, de a stábból vagy a szereplők közül senkit nem említett, mintha nem is léteznénk. Igazi sokk volt azzal szembesülni, hogy sajnos a rendezőknek mindegy, hogy te mint vágó jól végzed-e a dolgod, és mennyi munkát fektetsz bele, a végén ez senkit sem érdekel. Ott és akkor azt is eldöntöttem, hogy nem lesznek elvárásaim, egyszerűen bemegyek a vágószobába, teszem a dolgom legjobb tudásom szerint, aztán ha kész, odébbállok. A helyzet azóta persze Dániában és Amerikában is sokat változott, szeretek vágni, bár minden egyes alkalommal, amikor befejezek egy filmet, és kijövök a vágószobából, azt érzem, hogy odaadtam a filmnek mindenem, még a fogaimat is, és soha többé be sem teszem a lábam, aztán elmúlik három hét, és rájövök, hogy nem tudnék vágás nélkül élni.
MN: Hollywoodban milyen tapasztalatokat szerzett?
V": Szerencsésnek mondhatom magam, mert vita meg sírás ugyan mindig van, de ami végleg abba az irányba vitt, hogy abbahagyom a vágást, az az Egy makulátlan elme örök ragyogása utáni két film volt; mindkettő amerikai, hollywoodi stúdiókkal a hátuk mögött. Az egyik a Nyolc tanú, a másik a Fiú a Marsról. Ennél a filmnél, miután leforgattuk, kiderült, hogy a producer romkomot akar, és amit mi leforgattunk, az nem romkom. Megkértek, hogy akkor most ebből, ami a rendelkezésemre áll, vágjak egy romkomot, én meg mondtam nekik, hogy én ebből nem tudok romkomot vágni, így aztán hívtak egy másik vágót, engem meg kirúgtak. Örülök, hogy eljöttem Los Angelesből, nem illettem oda, depresszív és unalmas hely. A Nyolc tanúnál már a forgatás alatt is rengeteg probléma adódott a rendező és a producer között, megnézték, amit vágtunk, és azt mondták, nem erre gondoltak, és hoztak egy vágót Amerikából, bennünket meg kiraktak a produkcióból úgy, hogy még a nevünk sem került fel a stáblistára. Aztán megnéztem a kész filmet, és azt láttam, hogy kb. 80 százalékban az általam vágott anyagot használták fel.
MN: És akkor elérkezett a megfelelő pillanat élete első önálló mozijához...
V": A mondott eset tavaly karácsony előtt történt, akkor döntöttem el, hogy valami totálisan mást akarok csinálni, mint ülni a vágószobában, és másoknak adni az agyam, tehetségem és lelkem. Sohasem azt kapod, amit akarsz, emberek vesznek körül, akik megmondják mit és hogyan kell tenned, és végre valami olyat akartam csinálni, ahol senki nem szól bele, egyszerűen tele volt a tököm. A Családban marad forgatókönyve már a Nyolc tanú előtt kész volt, stáb mindig volt körülöttem, egy producer (na, szép, a fiam) bevállalta, hogy összeszedi a pénzt magánbefektetőktől, és miután mindez együtt volt, leforgattuk a filmet.
MN: Egy hét alatt. A vágás is ilyen rapid volt?
V": Nem, megvágni 8 hónapig tartott. Nem tudom, hány órát dolgoztunk naponta, tízórányi anyagot vettünk fel, négy kamerával, azt kellett megszerkeszteni.
MN: A Country Wedding magántőkéből készült, nulla állami támogatás nélkül. Miért? Izland sajnálta rá a pénzt?
V": A baj a forgatókönyvvel volt, nem voltak ugyanis benne dialógusok, mert azt akartam, hogy a párbeszédek improvizáltak legyenek. Leírtam, mi legyen a kiindulási szituáció, minek kell történnie, de nem volt benne párbeszéd. A támogatáshoz ennél komplexebb forgatókönyvvel kell előállni. A másik ok az, hogy amikor jött az ötlet, már nem lehetett volna beadni a forgatókönyvet, mert lejárt a határidő, de az utómunkálatokra kaptunk állami pénzt.
MN: Ön írta a forgatókönyvet, ön rendezte és ön is vágta a filmet. Zeneszerzésre nem gondolt?
V": Három különböző fázisról beszélünk, tehát belefért. A forgatókönyvírás minden pillanatát élveztem, és nem gondoltam rá, mi lesz utána. Úgy dolgoztunk ezen a filmen, hogy nem volt igazán főnök, senki sem volt a fej, és senki sem a nyak, aki azt mozgatja, egy csapat voltunk. Mindenki egyenrangú volt. A forgatás közben, mikor rendező voltam - bár nem voltam rendező, mint mondtam, csak egy voltam a csapatból -, arra koncentráltam, hogy minden rögzítve legyen, ami kell majd a vágáshoz, és hogy mindenki élvezze a játékot. A vágószobában könnyű dolgom volt, pontosan tudtam, mi van a gépben, és ebből próbáltam kihozni a lehető legjobbat.
MN: Tényleg látszik, hogy a dialógusok nem megírtak...
VO: A szereplők mindig tudták, mi a szituáció. Például amikor a családon belül kellett reagálni az eseményekre, a másik viselkedésére, mindig megkérdeztem, hogy érzik magukat az adott helyzetben. Annyit kértem tőlük, hogy reagálják le, amit az adott helyzet kiváltott belőlük. A forgatás előtt sokat próbáltunk, átvettük mindenki hátterét, a szereplők viszonyát egymáshoz. Élesben már tudták, kicsodák, mire kell reagálniuk, így könnyebb volt improvizálni is. Azt sem lehetett mindig tudni, mi a következő jelenet, az egyik szereplő például nem tudta, hogy a fehér szmokingjában bele fogják hempergetni a sárba. A végét, mikor kiderülnek a múltbéli titkok, azt is csak egyetlen szereplő tudta, az, akit az esemény a legjobban érintett. Ezek nem bonyolult karakterek, egyszerű hétköznapi emberek. Aha, értem: nálunk is van egy ilyen a családban.
MN: Az izlandi filmek tarolnak a világban az utóbbi tíz évben. Mi a titok?
V": Másmilyenek és furcsák.
