Brit tudósok kimutatták, hogy a Föld szinte minden lakója legalább egyszer az életben találkozik azzal a jelenséggel, melyet a köznyelv csak úgy ismer: az idegesítően menő srác. Nem is egy srác ő, hanem egy srácnak nevezett kortünet, a napszemcsitől elválaszthatatlan, fülhallgatójától csak bírósági végzésre megváló, egykedvű kívülálló, egy ok nélkül lázadó okozat, de hogy minek is az okozata, azt tán maga sem tudja. A jelenség szinte bárhol felbukkanhat; a 79-es trolin éppúgy, mint az Északi-sarkon vagy a hollywoodi filmekben. Edgar Wright nem brit tudós, viszont brit filmrendező, egy Hollywoodba tévedt európai, aki szintén nagyon érzi a korszellemet. És nemcsak érzi, de tudja azt is, hogy filmet alapozni egy ilyen ködlovagra, az óceánon innen és túl is kimeríti a videóklip büntetőjogi kategóriáját, szóval, a napszemüveg és a fülhallgató mellé kell még valami. Például egy autó. Így lesz az idegesítően menő srácból idegesítően menő autós srác, aki körül ott tündököl a szokásos brahis bűnözői kör: nagy dumás vérengzők, akiknek mind van valami menő tikkjük. A srác a bankrablók sofőrje és nagybani zenebolond; ő is, a rablók is, az autópark is zenére mozognak, olyan laza minden, hogy majd szétesik. És szét is esik abban a pillanatban, ha a bankrablós musicalbetétek közben meg kell szólalnia valakinek. Ilyenkor ki-ki a legjobb tudása szerint érvényesül: Kevin Spacey majdhogynem golyó- és dialógusálló, bármit adnak is a szájába, az elég jól jön ki onnan. Hozzá képest mindenki más olyan kedvesen igyekvő. Miként az egész film is.
Az InterCom bemutatója
