Tudjuk, sokakat zavar, sőt megrettent a tükrök látványa: találunk közöttük klasszikus rémregényírókat, s szintén vadromantikus dél-koreai filmrendezőket – ők ihlették meg az amerikai kísértetfilm új hullámát. Az Oculus persze nem remake, mint például jeles elődje, a koreai nyersanyagból francia mester (Alexandre Aja) által új fazonra szabott Tükrök, de gátlástalanul tobzódik a valóság és illúzió összezavarásában utazó zsánerdarabok örökségében. Érdekes, de az eklektika ebben az esetben kevésbé zavaró, hiszen Mike Flanagan – saját, nyolc évvel ezelőtti rövidfilmjét felhasználva – egy kevés szereplős, működő kamaradrámát kerekített a kísértetsztorihoz, ami a Meghökkentő mesék és távolról némely Ambrose Bierce-novellák hangulatát árasztja. Az sem baj, hogy már az elején látszik: ennek bizony rossz vége lesz – miért, önök láttak már olyan horrorfilmet, ami hepienddel végződött? Két fiatal, a lelkes lány és vonakodó öccse gyermekkorában vesztette el szüleit egy különösen mohó és elvetemült antik tükör jóvoltából. A lány kitalálja hát, hogy ezúttal bekamerázzák és provokálják a magát hasznos holminak álcázó kísértetbányát: innentől ismerjük a sztorit vicc formájában, vadásszal, medvével. A csapda láttán csak röhög a markába tükör és mozinéző – de a hatásos atmoszféra, az ötletes fényképezés azért a székébe szögezi, legyen bármily zavarba ejtő a múlt és a jelen egyre intenzívebb egymásba fonódása, összecsúszó idősíkokkal és obligát kísértetjárással súlyosbítva.
Flanagan ügyes és ötletes rendező, aki jó érzékkel halmozza a tükrös-beszaratós kísértetfilmek toposzait és fordulatait; no és persze működik a sztori repetitivitása keltette transz is, amiből a korántsem meglepő suprise ending ébreszti fel filmünk hőseit és nézőit. Meglehet, igaza lesz azoknak, akik a befejezés láttán máris egy Oculus 2-t emlegetnek, legyen ez bármily fölösleges is: e film ugyanis rögtön önmaga folytatása.
Forgalmazza a JIL Kft.
