A zárt intézetből szökős filmeken belül külön zsánernek tekinthető az ideg- és elmegyógyintézetek elszabaduló lakóinak a kinti világban megélt kalandjait taglaló művek sora. Ezeknek van jellemző expozíciója (amelyben a leendő főhős sérültnek és életképtelennek mutatkozik odabent), bonyodalmuknak jellemző kibontakozása (orrba vágja a hőst a valóság odakinn). Van általános jellemfejlődés (a kihívások előhozzák a hős képességeit), van jellemző kibontakozás (problémákat sikerül az új vagy újra felébresztett képességek segítségével megoldani) s végül van sztenderd tanulság (a két világ közötti határvonal bizonytalan, az ún. normalitás csak afféle sérülékeny status quo). Ezt kapjuk Paolo Virzì filmjében, szóról szóra, képről képre.
A kényszeres hazudozó és az érzelmi traumát követő depresszióban szenvedő, szuicid páciens kettőse ideális párosítás ahhoz, hogy alakjuk köré történetféleséget (persze megint road movie-t) kerekítve a fenti dramaturgiai masinéria működésbe hozható legyen. Ők a harsány és a hallgatag, a vidám és a komor, az élelmes és az esetlen. Hol harmóniában, hol veszekedve bukdácsolnak egyikük megoldatlanul maga mögött hagyott élethelyzetéből a másikuk fel nem dolgozott traumájának helyszínére. Túl sok, túl színes, dumás, fordulatos, érzelmes ez is, mint Virzì filmjei általában, ám a két remek színésznő, Valeria Bruni-Tedeschi és az igazi főszerephez talán először jutó Micaela Ramazzotti (a rendező felesége) brillírozva hozzák a különféle hangulatok és defektusok ezer színét jutalomjátékra szerfelett alkalmas szerepükben.
Forgalmazza a Vertigo Média
