Film

Őrült boldogság

  • 2017. február 19.

Film

A zárt intézetből szökős filmeken belül külön zsánernek tekinthető az ideg- és elmegyógyintézetek elszabaduló lakóinak a kinti világban megélt kalandjait taglaló művek sora. Ezeknek van jellemző expozíciója (amelyben a leendő főhős sérültnek és életképtelennek mutatkozik odabent), bonyodalmuknak jellemző kibontakozása (orrba vágja a hőst a valóság odakinn). Van általános jellemfejlődés (a kihívások előhozzák a hős képességeit), van jellemző kibontakozás (problémákat sikerül az új vagy újra felébresztett képességek segítségével megoldani) s végül van sztenderd tanulság (a két világ közötti határvonal bizonytalan, az ún. normalitás csak afféle sérülékeny status quo). Ezt kapjuk Paolo Virzì filmjében, szóról szóra, képről képre.

A kényszeres hazudozó és az érzelmi traumát követő depresszióban szenvedő, szuicid páciens kettőse ideális párosítás ahhoz, hogy alakjuk köré történetféleséget (persze megint road movie-t) kerekítve a fenti dramaturgiai masinéria működésbe hozható legyen. Ők a harsány és a hallgatag, a vidám és a komor, az élelmes és az esetlen. Hol harmóniában, hol veszekedve bukdácsolnak egyikük megoldatlanul maga mögött hagyott élethelyzetéből a másikuk fel nem dolgozott traumájának helyszínére. Túl sok, túl színes, dumás, fordulatos, érzelmes ez is, mint Virzì filmjei általában, ám a két remek színésznő, Valeria Bruni-Tedeschi és az igazi főszerephez talán először jutó Micaela Ramazzotti (a rendező felesége) brillírozva hozzák a különféle hangulatok és defektusok ezer színét jutalomjátékra szerfelett alkalmas szerepükben.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.