Rágták a letépett gazszál végét, s nem csináltak semmit. Még kedves játékukat sem játszották, hogy az elhaladó személygépkocsik közül „ami alulról jön, az az enyém, ami fölülről, az a tiéd”. Legfeljebb azon gondolkodtak, hogy bedzsojnol-e Ómafa vagy sem, s ha igen, hoz-e nápolyit, mert szokott, bár különösebben ez sem izgatta fel őket. Jött viszont a dinnyés – fölülről. Látszott már a falu végén kibukkanva, hogy ez a szekér lomhább a többinél. Először csak valami ritmusosan ismétlődő óbégatás hallatszott, de aztán egyre tisztábban ki lehetett venni, dinnyét, dinnyét, szünet, szünet, szünet, dinnyét, dinnyét. Semmi „vegyenek” vagy ilyesmi. Ha egy házból kijött valaki, megállította a kocsis a leszegett fejű lovakat, a társa hátrakászálódott a szalmakupac alatt várakozó dinnyékhez, kihalászott egyet, lékeljem? Minek? Nem kell azt. Dehogynem, lékelje csak meg, a múltkori is olyan volt, mint a tök. Azt biztos nem tőlünk vette, mama. Ne vágjon rajta olyan nagyot, akkor nem lehet rendesen fölszelni. Más kívánsága, néném? Csak az öregasszonyok jöttek ki dinnyéért, ők is csak két-három házból, augusztus volt, meleg, a spaletták behajtva. Amikor odaért a kocsi, szinte rájuk ordított az ember, dinnyét, dinnyét. Meg is álltak a lovak, Sztupa először azt hitte, miattuk, ő aztán nem vesz dinnyét, annyi van a kert végiben, mint a szemét. Troché csak átnézett az embereken, s átlátva rajtuk észlelte, hogy Böröczéktől halad kifelé Rebi anya, bibircsókos vénség, tetőtől talpig feketében, helyenként meg apró mintás sötétszürkében, orráig húzva a fején a kendőt. Már az út túlsó oldaláról is csak az átkait szórta.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
