George Clooney idén egyszer már csinált hülyét magából önként és dalolva, amikor a Coen testvéreknél bohóckodott mint bután vigyorgó hollywoodi húzónév (Ave, Cézár!), ám azt még egy Clooney kaliberű sztár sem engedheti meg magának, hogy ugyanabban a naptári évben kétszer is fullba nyomja a kretént. A Pénzes cápában (rendezte: Jodie Foster) ismét az őszes halántékú bonvivánt, a sármőr Clooney-t kapjuk deluxe kiszerelésben. Ő a cinikus nagymenő, a tévés celebrity, aki mielőtt emberré válna, „mensch” lenne belőle, bennfentes somolygással, behízelgőn osztogatja befektetési tanácsait táncoslányok karéjában. Clooney bizonyára álmából felriasztva is tökéletesen hozná a védjegyévé lett figurát, ami jól is van így, amíg senki nem jön azzal, hogy itt most valami újat mutat a népeknek. Nem, nem mutatnak semmi újat, a régit viszont jól nyomják: azt is elnéznénk napestig, hogy Clooney mint kekeckedik az adásrendező Julia Robertsszel, miként azt is elnézzük szívesen, hogy Clooney-t tévés királykodása közepette egy fegyveres kisember zavarja meg élő egyenes adásban. A queensi kisegzisztencia mi mást is akarhatna, mint amit Ádám & Éva óta a rendszer minden kisemmizettje: egy kis igazságot prime time-ban. Ha nem megy másképp, és nem megy, mert a rendszer gaz és nyomorba dönt, hát, pisztollyal. Ez az a film, amiben mindenkinek az arcára van írva, hogy ki hány golyóval végzi; nincs itt, kérem, semmi meglepetés, ha az nem számít annak, hogy az ambiciózus rendezőként indult Foster milyen kellemesen gondolatszegény, olajozott túszdrámát rendezett.
Forgalmazza az InterCom
