Feldolgozásokkal teli a padlás, meg folytatásokkal is. Egy feldolgozás folytatása, ami mögül még a kezdeti lelkesedést biztosító Tim Burton is kihátrál, semmiképp sem ad okot nagy reményekre. Caroll őrült meséjének első része 3D-mámorral és csupaszín vizuális orgiával jött, most meg itt a sok manír és az üres maszkabál. Alice már felnőtt és visszatér kedves és fékevesztett barátaihoz, akik közül most épp az Őrült Kalapos szorul megmentésre. Fel kell keresni Időt, s szembesülni a tér-idő kontinuum csodavilágban is érzékelhető problémáival. Ez rendben is volna, nem túl izgalmas, de kedveskedésnek elmegy. Idő figurája ráadásul az egyetlen élvezhető nóvum, amit a film fel tud mutatni – Sacha Baron Cohen meglepő, ráadásul kitűnő választás. Mia Wasikowska túlnyomórészt semmilyen, a Kalapos félfőszerepére emelkedett Depp pedig bosszantóan semmitmondó a sok festék mögött. Helena Bonham Carter sem hoz újat, de ő azt is jól csinálja. Üres képeskönyv lehetne az új Alice, ha nem lenne egyetlen dolog, ami miatt azért mégis szerethető: a Disney rajzolói az utóbbi időben ugyanis valami nagyon is jó irányt vettek. Nem a színkavalkádról van szó, és az első részben már bőven kimaxolt szürreálról, hanem a művészettörténet csodájáról. A németalföldi portréfestészettől kezdve a gótikus templombelsőig belefuthatunk bármibe, s mindezeket roppant ügyesen értelmezik újra, forgatják át a szokatlanba, lesz belőlük óraművön alapuló steampunk kastély. És ezt nagyon jó nézni.
A többit meg felejtsük el.
Forgalmazza a Fórum Hungary
