A szerb és bosnyák hadállások közt játszódó Oscar-díjas Senki földje háborús abszurdja után Danis Tanovic a családi hadviselés kifinomult módjairól tudósít Pokol című filmjében.
*
Magyar Narancs: A balkáni háborús Senki földje után egy polgári miliőben játszódó, minden ízében francia filmet készítettél. Mennyire érzed magad kívülállónak a francia filmiparban?
Danis Tanovic: Mindenhol kívülállónak érzem magam, még Boszniában is. Egyszerre érzem magam otthon és otthontalannak bárhol, legutóbb például Pakisztánban tört rám ez az érzés. Ám ez a kettősség filmrendezőként kifejezetten hasznos is lehet.
MN: Miért utaztál Pakisztánba?
DT: Egy film előkészületei miatt, de ez még annyira titkos, hogy ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek. A Pokollal nem lett belőlem francia filmrendező, s könnyen lehet, hogy legközelebb ugyanitt ülök majd, de Pakisztán színeiben. Négy forgatókönyv is szerepel a terveim között, van köztük Pakisztánban, Amerikában, Londonban és Boszniában játszódó történet. Amin most dolgozom, Ivica Dikic Cirkus Columbia című könyvének az adaptációja.
MN: A Pokol forgatókönyve hogyan jutott el hozzád?
DT: Kieslowski trilógiája (a lengyel filmrendező 1996-ban hunyt el, hátrahagyott filmter-veiből készült a Pokol - a szerk.) először még vázlat formájában került hozzám. A Mennyország, a Pokol és a Purgatórium közül akkor még az utóbbit tartottam a legjobbnak, de nem sokkal ezután a franciák mindhárom film jogait eladták az amerikai Miramaxnak, akik öt évig ültek rajta, és időközben Tom Tykwerrel elkészítették a Heavent. A második körben, miután a jogok visszakerültek a franciákhoz, már kész forgatókönyveket kaptam, így viszont már korántsem tűnt annyira vonzónak a Purgatórium, úgyhogy végül a Pokolnál kötöttem ki.
MN: Tykwer bukása nem rontott az esélyeiden?
DT: A nehézséget nem Tykwer bukása, hanem a saját sikerem jelentette. Mivel a Senki földjével 65 díjat nyertem, köztük egy Oscart is, tudtam, hogy egy ilyen sikersorozat után elkerülhetetlen lesz a csalódás. Ráadásul a Kieslowski-örökségbe is belenyúltam, úgyhogy felkészültem a pofonokra.
MN: Te is Kieslowski-rajongó vagy?
DT: Nem vagyok rajongó típus, Milos Formant például sokkal jobban kedveltem, mint Kieslowskit. Forman minden filmjével valami újjal próbálkozott, Kieslowski viszont mindig ugyanazt forgatta újra meg újra. A legjobban a Tízparancsolatot szerettem tőle, a Pokolban is sokat idézek belőle.
MN: Kieslowski filmjeiben nagy szerep jutott Zbigniew Preisner zenéjének. Szóba került, hogy esetleg felkéred?
MN: Producerfejjel is gondolkodnom kellett, és eszem ágában sem volt 300 000 eurót kifizetni egy olyan filmzenéért, amit én is meg tudok csinálni. Kezdek úgy beszélni, mint egy beképzelt filmes! Nem akartam Kieslowski-filmet forgatni. Ahogy a Monty Python mondaná: And Now for Something Completey Different.
MN: A Senki földje után bedolgoztál a szeptember 11-i eseményekre reflektáló 11'09"01 című rövidfilm-válogatásbaÉ
DT: Egyáltalán nem vagyok kibékülve az eredménnyel. Eredetileg arról akartam filmet csinálni, hogy miért érzi mindenki úgy, hogy az ő fájdalma a legnagyobb. A forgatás felénél aztán észbe kaptam, hogy egy ilyen kicsengésű filmmel csak megsérthetem az amerikaiakat, úgyhogy végül újraforgattam az egészet. Szeretem az amerikaiakat, sok bosnyák köszönheti nekik az életét ebben a rohadt háborúban. Nem a karrieremet féltettem, emberileg éreztem helytelennek az eredeti elképzelést.
Fent elég szó esett már Kieslowskiról, hagyjuk az örökség abajgatását, azt vizsgáljuk inkább, mire futotta önerőből a bosnyák rendezőnek. Röviden: decens középszerre. És máris visszaérkeztünk Kieslowskihoz. Azok az élet viharainak kitett szép halandók, azok az égiekkel az átlagosnál valamelyest meghittebb viszonyt ápoló nőalakok, akikről a mester szeretett mesélni utolsó éveiben, még mindig nagyon szépek és még mindig nagyon gondterheltek, Tanovic három nővére (Beart, Viard, Gillain) azonban már korántsem holmi láthatatlan erőknek, hanem a rendezői önkénynek engedelmeskedik, amikor a kamera felé fordulva próbál reagálni élete sorsfordító eseményeire. Tanovic jól hozza az összeurópai művészfilmes középszert, a Pokol mégis jobbára olyan hatást kelt, mint egy szerencsés kukkantás a női napozóba: csupa gyönyörű domborulat, finom arcél; kukkolásunk szépen szenvedő tárgyain azonban sehogyan sem akar nyomot hagyni a dráma, lévén olyan nincs is nagyon, vagy ha van, inkább csak illusztrációként odavetve. Úgy bámuljuk ezeket a szülők bűneit cipelő gráciákat, mint a filmbeli jegyellenőr a gyorsvasúton alvó Karin Viard-t: messziről és egyre reménytelenebbül. Akárcsak a szerencsétlen flótás, mi sem jutunk közelebb hozzájuk, de azért nem szórakozunk rosszul, hisz a felhalmozott szépségen kívül van megfejtésre váró gyerekkori trauma, feszültségteremtő zenei kíséret és a társas viszonyok felbomlásának szóló szolid szemforgatás. Akinek pedig ez sem elég, belenézhet a padon ücsörgő Jean Rochefort kaleidoszkópjába, és saját felelősségére eldöntheti: az élet színes mozaikdarabjaihoz vagy a Kieslowski-örökség elkótyavetyéléséhez volt-e szerencséje. Forgalmazza a Best Hollywood
