Ahogyan ott beesett a fény. Sztupa úgy tartotta, a világon sehol nem esik be pont így. Eshet szebben, fényesebben, jobb szögben, bárhogy, de pont így sehol, s így magunkat is megláthatjuk benne, csak reánk vetül így, a mi árnyékunkat rajzolja ilyen szépre, ahogy görnyedünk az asztal fölé, és pecsételünk, illetve iktatunk. Te mit csinálsz ma, kérdezte Trochétól. Iktatok. Az jó, én pecsételek. Az is jó, hagyta helyben Troché, és iktatott tovább. Nem úgy nézett ki, mint aki bánja, de nem is úgy, mintha élvezné, egyszerűen koncentrált és iktatott. Ebben semmi eltérés nem volt közöttük, Sztupa ugyanígy pecsételt. Különben minden barna volt. Barna volt a munkaköpeny, amelyet viseltek, barna volt az asztal előttük, barnák a székek, a szekrények a falnál, a galéria korlátja, a lépcső, ami felvitt a galériára, az odafenn dolgozók is barna köpenyt viseltek, s hát még a félig behajtott ablaktáblák is barnára voltak mázolva. Az asztalok közti kis folyosócskán barna szőnyeg futott. A következő dolgok nem voltak barnák: Sztupa köpenyének a felső zsebe feletti kicsiny kék csíkok, amelyek attól keletkeztek, hogy Sztupa hajlamos volt időnként kikapcsolás nélkül visszahelyezni ide a golyóstollát – Pax volt, nem bírta túl sokáig a betét, hamar elkezdett pacát hagyni. Tehát nemcsak kék csíkok voltak ott, hanem kék pöttyök is, folyó, folyó, tavacska. Sárga volt a rézkilincs az ajtón, de Sztupa helyéről azt pont nem lehetett látni. S a fal, igen, a fal az olajzöld volt, úgy vállmagasságig, aztán jött egy csík, lehet, hogy régen piros volt vagy bordó, de már teljesen bebarnult. Aztán fölötte a fehér, de az is csak kiemelte a sok barnát. Nézd azt a kis barnát, kapta fel néha a fejét a pecsételésből vagy iktatásból Sztupa, és Troché tudta, hogy a titkárnő halad át akkor a termükön, barna kartotékkal a hóna alatt. Ebbe a nagy barnaságba hullott bele az ablakon a nap sárgája, vagy az esőfelhők szürkesége, kicsit maguk is belebarnulva a kalandba. A nap fényében szállingózó porszemek határozottan barnának tűntek, a szürkület pedig nem tudott kezdeni semmit semmivel, főként nem a sok barnával. Olykor Ómafa is megjelent, nézd csak, itt az igazgató, mondta ilyenkor Sztupa. Trochét nem idegesítették a gépiesen, napi rendszerességgel előbukó mondatok. Neki nem volt semmi baja, amikor kellett, iktatott, amikor meg úgy jött ki a lépés, pecsételt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
