Nemcsak a film, Ruanda számára is alapkérdés ez, amelyre az alkotók egy sajátos mikrokörnyezetben keresik a választ, azt vizsgálva, hol tart ma ez a folyamat.
A hadsereg szurkolói körökben kevéssé népszerű labdarúgócsapatában hutuk és tuszik egyaránt játszanak, a jelek szerint békében és egyetértésben, habár egyre sűrűbbnek ábrázolja a film a múltat övező nyomasztó csöndet. Megtisztulást hozó feltárulkozásoknak nyoma sincs – befelé fordult, szomorú, ködös tekintetű emberek az eső áztatta, párás tájban.
A megbékélés hivatalosan előírt, kötelező folyamat, előrehaladását katonák vigyázzák, biztos, ami biztos, a legjobb csendben maradni. A megbékélés nem számok, deklarációk, leírt szövegek kérdése, hanem igen kényes gyógyulási folyamat – mondja egy kulcsszereplő. Ez minden bizonnyal igaz, csak mi van addig, amíg ez a hosszadalmas folyamat lezajlik? Vajon ha a mostani elnököt a többségből érkező politikus váltja majd, akkor is marad-e a zavart hallgatás, vagy felszabadulnak a leszorított indulatok? A lelátót a nagy többség rokonszenvét élvező csapat ünneplő szurkolói uralják, a hadsereg játékosai lógó orral távoznak vereségük színhelyéről. A múlt ez, vagy netán a jövő?
