Tévésorozat

The Divide – Az ítélet ára

  • - greff -
  • 2014. december 8.

Film

A másolat másolata talán még nem az a verzió, amelyet csak a menthetetlen sorozatfüggők képesek őszintén élvezni, de máris bonyolódik a helyzet, ha hozzátesszük, hogy ezt a szériát – a történetet szabályosan félbevágva – mindjárt az első évadja után elkaszálták.

Pedig a The Divide nem ezt érdemelte – még úgy sem, hogy vitán felül szégyentelen kópia. Az idén nyáron befejezett The Killing – ami egy dán sorozat remake-jeként a kortárs skandináv bűnügyi fikció legsikeresebb amerikai replikája tudott lenni – nem csupán a (már-már a noirok paródiájába hajlóan sötét) hangulatával és a magánéleti zűrzavarokat a gyilkos politikai örvényeket generáló bűntényekkel egy szinten kezelő alap­struktúrájával hatott a nyolcrészes sorozatra. A The Divide szerzői továbbmentek ennél: amit kapunk, nem más, mint a Killing harmadik évadjában kibontott halálbüntetéses szál továbbírása – és hogy az ínyencek is elégedetten csettintsenek, a sorozat főszereplőjét az a Marin Ireland alakítja, aki Holder nyomozó húgaként bukkant fel a legutolsó Killingben.

A Divide-ban nem rendőrök, hanem jogászok szállnak pokolra, de ez jelentéktelen eltérés: a sorozat semmi lényegeset nem változtat az alaprecepten, viszont nem is rontja el, bizonyos ízekre pedig sikeresen képes ráerősíteni. Az etnikai feszültségek kulcskérdéssé emelkednek, a sérült hősnő sebei mélyebbre vágnak, a többi meg már jön magától: a harcosok szétesnek, a jók torkát elvágják, és minden utcasarkon terjeszkedni kezd az intenzív rothadás. Katasztrófafilmet látunk, csak krimiként tálalják.

November 6-tól az AMC-n

alá

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.