Három gyerek elbújik egy helikopter belsejében; apjukhoz szöknének. Csakhogy a gép egy jegesmedvétől sebzett kutatóért indul az Északi-sarkhoz. Míg a sérültet biztonságba helyezik a mentők, a gyerekek elhagyják a helikoptert – s ott ragadnak a hómező közepén, egy viskóban.
Pedagógiai célzatú túléléstörténet kezdődik: gyerekszereplőkkel, gyereklogika szerint, gyerekközönségnek. Nem is a legrosszabb fajtából: van benne hősies helytállás, rejtett képességek előcsalogatása, tanulás az elkövetett hibákból, felelősség- és áldozatvállalás, elmélkedés a globális felmelegedésről. És elképesztően szép tájak. Már a nézésüktől is odafagy az ember a zsöllyéhez, mégis tátott szájjal bámulja a különleges alakzatokba fagyott sarki világot.
Lehetne persze kukacoskodni, hogy a dramaturgia kissé darabos (az adóvevő rádiót először jól elvesztik, de amikor már telik a másfél óra elfele, mégiscsak meglelik és üzennek vele, hogy most már kirémüldözte magát a gyerekhad, be kéne rekeszteni a kalandokat, és a pénztárhoz fáradni). Lehetne azon mélázni, hogy a történet minden egyes elemét láttuk már hasonló filmekben. Lehetne kifogásolni a mértéktelen cukiságot, meg a jócskán életszerűtlen momentumokat, hisz nem mesét, hanem kalandfilmet látunk. De minek? A magam részéről a bat-, spider-, super- meg minden egyéb manekkel szemben igenis az alig kiskamasz idősebb nővért részesítem előnyben, aki éhezik, mégsem lövi le a kiszolgáltatott rozmárt, öccsét mentendő viszont 13 centiméterről ordítja le a vicsorgó jegesmedve fejét. Így kell ezt csinálni!
Forgalmazza a Vertigo Média
