tévésmaci

Sas nem fog, nem piszkít

  • tévésmaci
  • 2013. március 14.

Film

Ha a központi pályaudvarról tartunk a belvárosi kikötő felé Stockholmban, a Vasagatanon elmegyünk az nedin Linjen nevű hajózási társaság irodája előtt. Komoly firma, flottával, menetrenddel, mindennel, ami kell. De igen, a nevét viszont pont úgy kell ejteni, ahogy a svédül sosem is tudók is tudják, korántsem véletlenül: a megegyező című (The Onedin Line; magyarul persze Az Onedin család), a maga idejében (1971-80) nyolc évadot megérő brit televíziós sorozat nem maradt hatástalan sehol sem, ahol valaha megfordult. A derék stockholmi tengerészek még a cégüket is elnevezték róla, alighanem azért, mert hittek benne. Ott sem mentek a dolgok különben, ahol nem hittek; voltaképpen az is meglepő, hogy Magyarországon - viszonylag frissen, a hetvenes évek második felében - bemutatták abban az egy tévében, hiszen a mű nem más, mint himnusz a kapitalizmushoz, amit itt ugye nem szerettünk annyira. Jól megírt, lebilincselően előadott történet, ami persze egy idő után óhatatlanul is önmagát ismételte, s hogy ezt nemcsak kibírni, de végig élvezni is lehetett, nagyban volt köszönhető a főszerepeket adó színészeknek. Elsősorban Peter Gilmore-nak James Onedin, Howard Langnak Mr. Baines szerepében. 91 epizódon át hasították a szelet, tapasztalt tengeri medvék: Gilmore a Folytassa Jackben volt kalózkapitány, Lang egyenest a Ben Hurban verte a tamtamot a gályarabok fülibe. Lang már rég (1989-ben) elhajózott, s most Gilmore is tengerre szállt. Vele ment az egész világ egy kicsi, de fontos valamije, azon hit egy szerfelett hatékony előadása, mely szerint én is meg tudom csinálni, s vannak helyek és vannak korok a világon, ahol meg lehet vagy lehetett vagy lehetne nekem is csinálni. Mint Onedin kapitánynak. S Peter Gilmore ezt tudta remekül, olyannak lenni, akinek a helyébe bárki szívesen odaképzelte magát. Ilyen volt, amikor felvette James Onedin kosztümjét, s ilyen volt, amikor fess polgári ruhában énekelte, nota bene egy hajón, a Seasons in the Sunt. Állítólag ez most olyan tenger, ahonnan nem hoz vissza még a Charlotte Rhodes sem. Dehogynem, James csak Portugáliába ment, elhozza Braganza borát, s mulatunk. A tévé előtt.

Pénteken (15-én) a királyi tévé - decens spéttel - Valentin-napot ünnepel, s ebben az sem zavarja, hogy az Igazából szerelem egy karácsonyi fogyasztásra szánt nyálfröccs. Nem azért mondom, mert szerintem Jean-Claude van Dammét nézni kéne, szerintem a téli tájat meg a Macsákék Icukáját kell nézni, de a Cool tévé este kilenctől adja a Hat töltény ára című remekművet, amiben az a legjobb, hogy 0.30-tól a Film+ is levetíti. Ez amúgy a televíziózás fekete napja lesz, még Columbo is Fekete etűdöt játszik este héttől a Film+-on, ám az HBO csap bele igazán a sötétbe, kilenctől A fekete ruhás nő tör ránk, fél tizenegy után pedig A fekete halál, csak a szegény Fekete kefét nem eszi senki.

Szombaton egy háromrészes brit sorozat indul este tíz előtt a ViaSat3-on a Bovarynéból, olyan színészekkel, mint a manapság már a Mr. Selfridge-ben domborító Frances O'Connor vagy a Downton Abbey-ban nélkülözhetetlen Hugh Boneville. 23.15-kor az m2-es vágány mellett tessék vigyázni, Indul a bakterház! Utána Bohóc a falon, Sándor Pál korai művében üres táblával tüntetést álmodó sihederek rekednek benn valahol másfél órára. De a tutit persze megint a Film+ mondja ki, este hét után Támad a Mars!

Vasárnap a kedvenc címünk végtelenítve a Film Mánián este héttől szakadásig: A férfi, aki sasokkal álmodott. Én már láttam azt a férfit is, aki sisakkal álmodott. Tényleg, az megvan, hogy a Macik és cicák második része a Macák és cicik?

Hétfőn műsorszünet.

Kedden a magyar film ünnepe a tv2-n: éjjel kettőtől megy a Tiszta lap Gryllus Dorkával, fényes bizonyságául annak, milyen marha sok értelme van a kertévék magyar filmekre szorításának.

Szerdán hétfő.

Csütörtökön Az ötödik elem is kifogy végre, természetesen a héten úgyszólván száguldó Film+-ről, s az utolsó végre hagyja lemerülni a tévét is, és mindenki mehet a dolgára, mert tévét nézni szívóág.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.