film

Sin City: Ölni tudnál érte

  • - kg -
  • 2014. szeptember 28.

Film

Eva Green melle immár külön alműfajt képez a filmtörténetben; ha csak a nyári felhozatalt nézzük, már akkor is tetemes mennyiségű filmre (300: A birodalom hajnala, Sin City 2) tudunk igazolásképpen rámutatni – és még csak augusztust írunk.

Annak, hogy mindkét film Frank Miller képregényguruhoz köthető, különösebb jelentőséget nem tulajdonítanánk; megesik az ilyesmi a legmagasabb művészek körében is, hogy az igazi talentum elnyeri méltó jutalmát. Aki csak él és férfi Sin Cityben, mind Evaért bolondul, pedig a vak képregényrajzoló is láthatja, hogy egy áspiskígyóba is több lojalitás szorult, mint az életvitelszerűen pucérkodó Evába. Greenen kívül sok újdonságot nem kínál a Sin City folytatása, csak Green új, a green screen a régi, mert Sin City ismét a műviségével tüntet, és továbbra is ez a merészen fekete-fehér, csak egy-két money-shot erejéig színes kifestőkönyv a legjobb az egészben. Mondjuk, a merészség 2005-ös évjáratú, de jó érzés visszaemlékezni, hogy 9 éve milyen menő volt ez a képregényszerű képekkel operáló világ. Most már nem annyira menő, de még mindig jól fest, miként Green lassan patinássá váló mellvértje is. A varázsszó még mindig az, hogy noir, a Fülesbe is ezt kell írni, ha négy betű, francia eredetű, fekete filmet jelentő műfaji megjelölés a kérdés. Máskülönben meg a noir utoljára a negyvenes években volt merész, ami utána jött, egy-két kivételtől eltekintve tét nélküli stílusjáték. A Sin City 2 is az, és jó ez így: addig jó e tét nélküli terápiás tájfestészet, amíg nem kell komolyan venni.  És ezt nagyon nem kell.

Az A Company bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.