Annak, hogy mindkét film Frank Miller képregényguruhoz köthető, különösebb jelentőséget nem tulajdonítanánk; megesik az ilyesmi a legmagasabb művészek körében is, hogy az igazi talentum elnyeri méltó jutalmát. Aki csak él és férfi Sin Cityben, mind Evaért bolondul, pedig a vak képregényrajzoló is láthatja, hogy egy áspiskígyóba is több lojalitás szorult, mint az életvitelszerűen pucérkodó Evába. Greenen kívül sok újdonságot nem kínál a Sin City folytatása, csak Green új, a green screen a régi, mert Sin City ismét a műviségével tüntet, és továbbra is ez a merészen fekete-fehér, csak egy-két money-shot erejéig színes kifestőkönyv a legjobb az egészben. Mondjuk, a merészség 2005-ös évjáratú, de jó érzés visszaemlékezni, hogy 9 éve milyen menő volt ez a képregényszerű képekkel operáló világ. Most már nem annyira menő, de még mindig jól fest, miként Green lassan patinássá váló mellvértje is. A varázsszó még mindig az, hogy noir, a Fülesbe is ezt kell írni, ha négy betű, francia eredetű, fekete filmet jelentő műfaji megjelölés a kérdés. Máskülönben meg a noir utoljára a negyvenes években volt merész, ami utána jött, egy-két kivételtől eltekintve tét nélküli stílusjáték. A Sin City 2 is az, és jó ez így: addig jó e tét nélküli terápiás tájfestészet, amíg nem kell komolyan venni. És ezt nagyon nem kell.
Az A Company bemutatója
