Megvan a nyár ügyeletes bokszzsákja, a film, melybe azzal a kéjjel rúghatunk bele, melyet csakis ama felfuvalkodott, mellverdeső hollywoodi produkcióknak tartalékol az ember, melyek nemhogy az ígért nagyságot, forradalmi hevületet, műfajmegváltó okosságot és lehengerlő stílust nem teljesítik, amit hosszan és fennhangon ígérgettek, de a nézőbarát minimumot sem. Ha ezzel megvagyunk, ha túlestünk a földbe döngölésen, ha lecsillapodott a figurák kilátástalan egyhangúsága felett érzett dühünk, ha sikerült kiűznünk orrunkból a produkció minden pórusából áradó izzadságszagot, és ha belefáradtunk a filmművészet végóráiról szóló jövendölésekbe is, akkor tegyünk egy lépést hátra, és onnan, higgadtan tekintsük át, vajon tényleg olyan elvetemülten rossz film-e a szuperhősök B ligáját, a képregényalakok piszkos tizenkettőjét felsorakoztató Öngyilkos osztag. És csitt, egy szót se most a Marvel és a DC közti iparági izmozásról és a kulisszák mögötti fondorlatokról! Így talán megláthatjuk az Öngyilkos osztag értékeit, a Will Smith mondatformálásában rejlő művészileg kimunkált hangsúlyváltásokat, a filmet uraló pátosz és irónia leheletfinom vegyülékét, a káoszban felsejlő rendet, és Margot Robbie barázdabillegetésében a jellemformáló erőt. Mehet? Egy lépés hátra, nagy levegő… De jaj, mit kell látnunk! Hiába minden, akárhonnan nézzük, az Öngyilkos osztag az eddigi legnagyobb szégyenfolt az újkori képregény-feldolgozások felemás mezőnyében, mely annál is kevesebb kíméletet érdemel, mint azt eleinte gondoltuk volna.
Forgalmazza az InterCom
