Ja, végül is hajnali kettő volt vagy egy, mindegy, mozdonycsere, anyám kínja, egy órát állt az expressz (Ómafa feljegyzéseiben van minden, Hungaria, Pannonia, Metropol, de mind áthúzva, az egyik többé, a másik kevésbé). Tudták az utat, lefelé a lépcsőn, és a buszoknál ott az egyik éjjel-nappali resti, ahol mindig van sült kolbász és sör (akik ilyesmire buknak: 10 fokos Gambrinus, de biztos, hogy ez a bejzli már akkor sem volt az első százban a sörturistáknál). Azt az egy órát viszont simán el lehetett tölteni ott. Azt az egy órát, mely után a vonat elhúz Ústí nad Labem, Dečín és Bad Schandau általános irányába. Azt az egy órát, mely alatt és holmi sör, kolbász felett Sztupa megvallotta Trochénak, hogy ő bizony szerelmes Leoni Wirthbe. Már nem úgy értem, hogy őbelé, azt sem tudom, hogy kicsoda, hanem a szökőkútjaiba, érted, Troché? Persze pontosan tudta, hogy kicsoda, az összes vonatkozó NDK-s lexikont felvásárolta, s vágta az adatokat, mikor született, hol végzett, hol vannak még köztéri művei. És hát, egy lassan langyosodó Gambrinus felett oly könnyű azt mondani, pláne akkor, amikor a hallgatóság épp a mustárt törölgeti a szájáról azzal a szalvétával, amelybe oly ügyesen csavarták bele a kést meg a villát, hogy öröm még nézni is, nemhogy kibontani, szóval olyan könnyű volt így kimondani azt, hogy míg a dőre néptömegek Bernini kútjaiért veszkődnek Rómában, addig lövésük sincs arról, hogy hol is van a nagy élet. Troché, a nagy élet ott van, ahol a Prager Straßén átnézel a Hotel Newa felé a Pongyola pitypang szökőkút gyémántporán, ott van a nagy élet. Mingyola pitypang? Jó, akkor gyermekláncfű. Nem is az, hogy újra gyerek vagy, s magad fújod rá a világra az apró kis szöszöket, hanem egyenest a világot fúvod el, mint egy hányaveti Münchhausen báró.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
