Idegenvezetőnk, a műkincsrabló Arthur egy majdnem tökéletes olaszsággal beszélő angol (A koronából és a Durrellékből ismerős Josh O’Connor ígéretes karrierjének legjobb teljesítménye), akit legszebb álmából ráz fel egy kalauz, amikor a jegyét kéri a vonaton. Épp egykori kedveséről, Beniamináról ábrándozott, aki rejtélyes módon eltűnt; vélhetően meghalt. Ő maga épp a börtönből tér haza, és lényegében az egész film alatt úgy viselkedik, mint aki most ébredt fel: minden túl koszos és valóságos ahhoz, hogy álom legyen, az ébrenléthez azonban túl varázslatos és illékony.
„A nyolcvanas–kilencvenes években elég volt megállnod itt egy kávéra, és máris hallhattad a meséket arról, hogy valahol valaki éjjel kiásott egy díszes vázát, egy ékszert vagy valamilyen ókori szobrot” – mesélt a rendező egy interjúban a most lakhelyéül szolgáló vidékről, a hajdani Etruriáról.
Az Olaszország középső részén, Toszkána és Umbria területén elterülő régió az etruszk civilizáció központja volt, amely a Római Birodalmat megelőzően a legfejlettebbnek számított. Arthur épp azért tér ide vissza, hogy egykori sírrabló (tombaroli) barátaival újra találkozhasson. Van ugyanis egy mágikus képessége: egy egyszerű, kétágú botot használva képes megtalálni az antik sírokat és ereklyéket. Tulajdonsága valószínűleg nem független attól, hogy az olasz földhöz hasonlóan benne is hatalmas lyuk tátong: a filmet keresztül-kasul szabdalják álom- és emlékképei egykori szerelméről, akinek helyét azóta se tudta senki és semmi betölteni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
