„Nincs bizalom, nem hiszek nekik”

Hajdu Szabolcs filmrendező

Kálmán-nap című új filmjével folytatja azt a színházi darabjait adaptáló párkapcsolati trilógiát, amelyet az Ernelláék Farkaséknál nyitott meg, és a hamarosan mozikba kerülő Egy százalék indián zár majd le. Úgy érzi, ezzel be is fejezte az állami támogatás nélküli, független filmezést itthon. Az okokról, a rendszeren kívüli alkotói létről és arról is kérdeztük, miért készül egyre több magyar film szlovák pénzből.

Magyar Narancs: A Kálmán-nap első konfliktusa egy szívesség körül bonyolódik: Levente és Zita, egy baráti házaspár arra kéri a főszereplő Kálmánt és Olgát, hadd jelentkezzenek át hozzájuk, hogy a fiuk egy jobb iskolába járhasson a környéken. Ez a harmadik állami támogatás nélkül készült filmje, amelyet csak baráti segítséggel tudott leforgatni. Az Ernelláék Farkaséknál és a Békeidő után könnyebb, vagy egyre nehezebb szívességeket kérnie?

Hajdu Szabolcs: Mindig van kihez fordulni, hiszen a filmezés nem pusztán a pénzről szól. Az Ernelláék…-on és a Békeidőn javarészt pályájuk elején járó fiatalok dolgoztak, s a koncepció része volt, hogy a forgatás egyfajta miniworkshop is: ugyan ingyen vettek részt rajta, de tapasztalatot szerezhettek, valódi feladatokat kaptak és megtanulhatták, hogyan áll össze egy játékfilm. Egy ilyen mozi kis stábbal, 10–12 nap alatt forog le, egy embernek pedig lehet, hogy egyszerre több szerepkörben is helyt kell állnia. Anyagi szívességet a technika, az étkeztetés, az utazás, vagy külföldi forgatásnál a szállás esetében kértem. Nagy tanulság volt, hogy valójában rengeteg a segítőkész, jó ember az országban. Szeretünk panaszkodni, hogy milyen helyen élünk, én mégis rengeteg önzetlenséget tapasztaltam. Ez egyszerre lelkesítő és elgondolkoztató. A magyar filmet ugyanis ez a segítő szándék és a közönség tartja életben. Magyarországon hihetetlenül jó a közönség, legyen szó színházról vagy moziról. A jegyárak egyre emelkednek, de kifizetik. A színházak tele vannak, az olyan filmek, mint a szintén állami támogatás nélkül készült Magyarázat mindenre pedig ugyancsak sokat köszönhet a nézők demonstratív hozzáállásának. De az az igazság, hogy én elfáradtam a szívességkérésben. Pedig lehet, hogy ha ismét megkérném ugyanazt az embert, sokadjára is segítene. De én nem akarom ezt a helyzetet fenntartani, nem tetszik, hogy így kell filmet készítenem. A közönséggel szemben is méltatlannak tartom, hogy duplán megfinanszíroz mondjuk egy Petőfi-filmet: először az adóforintjaival, majd jegyet vesz rá.

MN: Pedig a tendencia ezt mutatja: egyre kevesebben készíthetnek filmet egyre több állami pénzből, miközben újabb és újabb rendezők kénytelenek alternatív finanszírozási módszereket keresni.

HSZ: Az is lehet, hogy rossz precedenst teremtettünk. Az Ernelláék…-kal az elsők között arattunk sikert az államtól függetlenül, szép bevételt elérve és nemzetközi díjakat is besöpörve. Meg is kaptam érte: nem kéne ezt így reklámozni, mert azt fogják mondani, hogy meg tudjátok így is csinálni? Hát akkor csináljátok! Minek nektek pénz? Azóta többen is követték a példánkat, mára pedig a magyar filmkultúra kiszorult az úgynevezett független szférába, és csak közösségi forrásokból vagy külföldi segítséggel tudja fenntartani a működést. Ugyanaz a helyzet, mint a médiában: ami valóban értékes, az gyakorlatilag állami támogatás nélkül működik. És sajnos nem úgy néz ki, hogy a helyzet a közeljövőben változna.

MN: A párkapcsolati trilógiája mindegyik része korábbi színdarabjain alapul. A színházban ennyivel könnyebb és szabadabb a helyzet?

HSZ: A színházhoz tényleg nem kell más, csak pár színész, némi szabadidő és egy kis tér, ahol játszhatunk. Ezekhez az előadásokhoz is pusztán ennyi kellett. A színésztársaimmal gyerekkorunk óta ismerjük egymást, együtt nőttünk fel, együtt kezdtünk el játszani. Megbeszéltük, hogy naponta pár órát rászánunk arra, hogy létrehozzunk valamit. Nem volt pénzünk, nem tudtunk egymásnak fizetni ezért, de reménykedtünk abban, hogy amit csinálunk, az jó, és lesz rá kereslet. Nem véletlenül van ezekben a darabokban ilyen kevés színész, ilyen kevés díszlet, ilyen szűk tér – ilyenek a lehetőségeink. Na meg ezt dobta a matek: teljesen kapitalista alapon kiszámoltuk, milyen jegyárakra, mennyi nézőre van szükségünk, hogy fenntartható legyen. Az Ernelláék…-kal kezdtük, a Kálmán-napnál pedig már tudatosan figyeltünk arra, hogy az előadás utaztatható legyen, hogy minél több helyszínen, minél többször játszhassunk. Budapesten csak néhány nagyobb független színházi komplexum van, ezek már évekkel ezelőtt telítődtek, épp ezért mentünk alternatív helyekre, ahol mi magunk vezettük be a színházat. Azt ugyanis szinte bárhol lehet csinálni, ahova oda tudjuk vinni a közönséget. Az elmúlt években pedig egyre több ilyen új, kis színházi fészek jött létre.