Interjú

„Nincs bizalom, nem hiszek nekik”

Hajdu Szabolcs filmrendező

Film

Kálmán-nap című új filmjével folytatja azt a színházi darabjait adaptáló párkapcsolati trilógiát, amelyet az Ernelláék Farkaséknál nyitott meg, és a hamarosan mozikba kerülő Egy százalék indián zár majd le. Úgy érzi, ezzel be is fejezte az állami támogatás nélküli, független filmezést itthon. Az okokról, a rendszeren kívüli alkotói létről és arról is kérdeztük, miért készül egyre több magyar film szlovák pénzből.

Magyar Narancs: A Kálmán-nap első konfliktusa egy szívesség körül bonyolódik: Levente és Zita, egy baráti házaspár arra kéri a főszereplő Kálmánt és Olgát, hadd jelentkezzenek át hozzájuk, hogy a fiuk egy jobb iskolába járhasson a környéken. Ez a harmadik állami támogatás nélkül készült filmje, amelyet csak baráti segítséggel tudott leforgatni. Az Ernelláék Farkaséknál és a Békeidő után könnyebb, vagy egyre nehezebb szívességeket kérnie?

Hajdu Szabolcs: Mindig van kihez fordulni, hiszen a filmezés nem pusztán a pénzről szól. Az Ernelláék…-on és a Békeidőn javarészt pályájuk elején járó fiatalok dolgoztak, s a koncepció része volt, hogy a forgatás egyfajta miniworkshop is: ugyan ingyen vettek részt rajta, de tapasztalatot szerezhettek, valódi feladatokat kaptak és megtanulhatták, hogyan áll össze egy játékfilm. Egy ilyen mozi kis stábbal, 10–12 nap alatt forog le, egy embernek pedig lehet, hogy egyszerre több szerepkörben is helyt kell állnia. Anyagi szívességet a technika, az étkeztetés, az utazás, vagy külföldi forgatásnál a szállás esetében kértem. Nagy tanulság volt, hogy valójában rengeteg a segítőkész, jó ember az országban. Szeretünk panaszkodni, hogy milyen helyen élünk, én mégis rengeteg önzetlenséget tapasztaltam. Ez egyszerre lelkesítő és elgondolkoztató. A magyar filmet ugyanis ez a segítő szándék és a közönség tartja életben. Magyarországon hihetetlenül jó a közönség, legyen szó színházról vagy moziról. A jegyárak egyre emelkednek, de kifizetik. A színházak tele vannak, az olyan filmek, mint a szintén állami támogatás nélkül készült Magyarázat mindenre pedig ugyancsak sokat köszönhet a nézők demonstratív hozzáállásának. De az az igazság, hogy én elfáradtam a szívességkérésben. Pedig lehet, hogy ha ismét megkérném ugyanazt az embert, sokadjára is segítene. De én nem akarom ezt a helyzetet fenntartani, nem tetszik, hogy így kell filmet készítenem. A közönséggel szemben is méltatlannak tartom, hogy duplán megfinanszíroz mondjuk egy Petőfi-filmet: először az adóforintjaival, majd jegyet vesz rá.

MN: Pedig a tendencia ezt mutatja: egyre kevesebben készíthetnek filmet egyre több állami pénzből, miközben újabb és újabb rendezők kénytelenek alternatív finanszírozási módszereket keresni.

HSZ: Az is lehet, hogy rossz precedenst teremtettünk. Az Ernelláék…-kal az elsők között arattunk sikert az államtól függetlenül, szép bevételt elérve és nemzetközi díjakat is besöpörve. Meg is kaptam érte: nem kéne ezt így reklámozni, mert azt fogják mondani, hogy meg tudjátok így is csinálni? Hát akkor csináljátok! Minek nektek pénz? Azóta többen is követték a példánkat, mára pedig a magyar filmkultúra kiszorult az úgynevezett független szférába, és csak közösségi forrásokból vagy külföldi segítséggel tudja fenntartani a működést. Ugyanaz a helyzet, mint a médiában: ami valóban értékes, az gyakorlatilag állami támogatás nélkül működik. És sajnos nem úgy néz ki, hogy a helyzet a közeljövőben változna.

MN: A párkapcsolati trilógiája mindegyik része korábbi színdarabjain alapul. A színházban ennyivel könnyebb és szabadabb a helyzet?

HSZ: A színházhoz tényleg nem kell más, csak pár színész, némi szabadidő és egy kis tér, ahol játszhatunk. Ezekhez az előadásokhoz is pusztán ennyi kellett. A színésztársaimmal gyerekkorunk óta ismerjük egymást, együtt nőttünk fel, együtt kezdtünk el játszani. Megbeszéltük, hogy naponta pár órát rászánunk arra, hogy létrehozzunk valamit. Nem volt pénzünk, nem tudtunk egymásnak fizetni ezért, de reménykedtünk abban, hogy amit csinálunk, az jó, és lesz rá kereslet. Nem véletlenül van ezekben a darabokban ilyen kevés színész, ilyen kevés díszlet, ilyen szűk tér – ilyenek a lehetőségeink. Na meg ezt dobta a matek: teljesen kapitalista alapon kiszámoltuk, milyen jegyárakra, mennyi nézőre van szükségünk, hogy fenntartható legyen. Az Ernelláék…-kal kezdtük, a Kálmán-napnál pedig már tudatosan figyeltünk arra, hogy az előadás utaztatható legyen, hogy minél több helyszínen, minél többször játszhassunk. Budapesten csak néhány nagyobb független színházi komplexum van, ezek már évekkel ezelőtt telítődtek, épp ezért mentünk alternatív helyekre, ahol mi magunk vezettük be a színházat. Azt ugyanis szinte bárhol lehet csinálni, ahova oda tudjuk vinni a közönséget. Az elmúlt években pedig egyre több ilyen új, kis színházi fészek jött létre.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.