tévésmaci

Szamárpaprika

  • tévésmaci
  • 2021. szeptember 1.

Film

Amikor Sztupa és Troché visszahúzódtak a mezőgazdaságba, Sztupának volt egy remek ötlete arra nézvést, hogyan lehet azt a legkevésbé feltűnően csinálni.

Termelni fogunk. Mi sem természetesebb, bólintott Troché, a mezőgazdaság termelő ágazat. De mit? Azzal ne törődj, Troché, kész tervem van. Kórót nevelünk. Jó, rendben. Tudod, szereti az a jó ázalékos talajt. A kóró? Igen, az. (Itt meg kell szakasztanunk a törénet fonalát, s szokásunktól eltérően – bizonyos várakozásoknak elé vágva – magáról a történetről kell szólnunk. Tehát ez a történet kurvára nem úgy folytatódik, hogy Troché megkérdezi Sztupát, hogy te, Sztupa, a kórótermelés, különösen a nagybani nem amolyan cigányprivilégium-e, ahogy az olaszok mondják: Coro degli Zingari? Nem az van, hogy amikor megy a termelő egy szekér kóróval a felvásárlóhoz, énekel, míg a lovakat hajtja? Valahogy így, hogy Chi del gitano i giorni abbella? És erre Sztupa egészen biztosan nem válaszolja majd azt, hogy nem, Troché, semmi ilyesmiről szó sincs, s még arról is biztosíthatlak, hogy amikor befordul a szekerével a felvásárló telepére, az nem siet elejbe – tudod, Troché, így mondják, elejbe –, szóval nem siet elé, s nem kérdezi tőle, amit úgyis lát, hogy tudniillik, kóróval jöttél? Szó sincs ilyesmiről, Troché. Rögzítsük tehát mi is még egyszer, ahogy Ómafa feljegyzései is, aláhúzva, hogy a fentiek egyáltalán nem szerepelnek a történetben. Ez egy szimpla történet. S a továbbiakban nem is szólunk bele. Remélhetőleg a többibe sem.) Kerestek egy kóróföldjeiről híres vidéket, mert köztudomású, hogy a kóró vidéken gyorsabban és nagyobbra nő, s ott beszálltak a termelésbe. Kisüzemi módszerekkel, a tszcs felvásárlójához hordva a letört kórót (nem árulunk el nagy titkot: nem is volt más felvásárló). Útközben énekeltek a bakon, a cigányok meg integettek a kocsma előtti kis térről, ahol épp a tanító úr szónoklatát hallgatták, hogy szevasz, Sztupa, szevasz Troché. A felvásárló eléjük sietett, s közben egy kendővel csapkodta maga körül a legyeket. Kétségkívül mondott is valamit, de épp akkor harsant fel a szomszédos dohánybeváltó kürtje, úgyhogy egy vak hangot nem lehetett hallani a szavaiból. Lemázsálták a kórót, és szép dohány ütötte a markukat (de ezt még arrafelé sem mondták így).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.