VERZIÓ 20.

Szemrebbenés nélkül

Peter Nestler retrospektív

Film

Talán dokumentumfilmes kollégája és elvtársa, Hartmut Bitomsky jellemzi a legjobban Peter Nestlert a Filmkritikben közölt 1979-es cikkében.

Újramesélőként írja le, aki egyfajta médiuma alanyai üzenetének. Tudatában van annak, hogy amit közöl, nem egyedül az övé, nem belőle ered. Nem keres tetszetős beállításokat, csupán rögzít, mert tudja, hogy a kamerája előtt álló és beszélő emberek valami értékeset bíztak rá. Sok dokumentumfilmessel ellentétben Nestler nem idegeníti el filmjei szereplőit saját képmásuktól. Jean-Marie Straub (akiről Nestler 2007-ben Verteidigung der Zeit címmel portréfilmet is készített) hasonló elismeréssel nyilatkozik róla: csupán rögzíti az előtte kibontakozó valóságot, de sosem a kellemes ingerlésre törekszik, és nem akar formát erőltetni a valóságra, ezzel eltörölve azt. Legfőképp pedig ellenáll annak, ami Straub szemében egy filmkészítő legnagyobb bűne lehet: Nestler nem engedi árucikké válni a filmjeit.

Mindezzel együtt a rendezőnek ambivalens viszonya van a piaci alapú filmkészítéssel. De mondhatjuk pragmatikusnak is: eleinte színészként dolgozott, hogy finanszírozhassa saját dokumentumprojektjeit (a többi közt hős­szerelmesként tűnt fel az 1961-es Eine hübscher als die andere című, elképesztő sikerű romantikus komédiában), majd munkássága későbbi szakaszában rendszeresen forgatott hosszabb-rövidebb dokumentumfilmeket a német és a svéd állami televíziónak; olykor saját, radikálisabb stílusát is megszelídítve-megpuhítva. Igaz, a (nyugat)német állammal nem volt mindig felhőtlen a viszonya. Korai munkái még meleg fogadtatásban részesültek: az Am Siel (1962) egy nyugatnémet tengerparti falu mindennapjait és történelmét idézi fel egy öreg zsilipgát lírai nézőpontjából (az ehhez hasonló fantasztikus, lírai elemeket később elhagyta a radikálisabb realizmus kedvéért). Az Aufsätze (1963) egy svájci hegyi falu nebulóinak mindennapjait meséli el saját esszéiken keresztül; ez a film hivatalos kitüntetést ért a rendezőnek. Az Ödenwaldstetten (1964) pedig már hordozza az érett rendező visszatérő témáit; egy sváb falu társadalmi-gazdasági átalakulását követi, épp, ahogy a hagyományos termelési módokat eltörli a modern ipar, és remélt virágzást hoz a háborúban megtépázott településre.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.