Marjane Satrapi emigráns perzsa rendezőnő (és alkotótársa, a francia Vincent Paronnaud) debütáns animációs filmje, a Persepolis azért volt átütő, mert naiv, mégis kifejező rajzainak gyermeki ártatlanságú és egyértelműségű látásmódja igencsak szomorú felnövekedéstörténethez, nagyon is valóságos emberi drámához társult; a melankolikus hangulatú, vidám mese egyszersmind metszően pontos képet mutatott egy távoli, szomorú országról.
Élő szereplőkkel, de ugyanolyan fabulás elrajzoltsággal dolgozik új filmjében is a páros. A boldogtalan hegedűművész, akinek hangszerét eltöri a családi szeretetlenségtől őrjöngő feleség, többé a legcsodásabb Stradivarin sem tud úgy játszani, hogy abban örömét lelje, ezért szobájába zárkózva várja, nem is hiába, hogy érte jöjjön a halál angyala. Ott megelevenedik elrontott élete, beteljesületlen szerelme, szenvedésből táplálkozó művészetének története. A mese lehetne szentimentális giccs vagy szájbarágós tanmese, ám a hibátlan ízlés és a pontos arányérzék értékes filmet eredményez, amely nem ábrázol, inkább megteremt egy világot - akár a Persepolis. A díszletszerűség, a fény-árnyék képregényes tónuskülönbségei, a színészi játék szélesebb gesztusai képesek az emberi élet nagy kérdéseinek esszenciális felmutatására, miközben a burleszkes humor megmutatja, milyen esendően, kisszerűen éljük meg e nagy kérdéseket. Nem is tagadható, milyen sokat tanult a szerzőpáros az Amélie-ből vagy Jeunet más munkáiból - de a Szilvás csirke megközelítése mélyebb; költészetről van benne szó voltaképpen.
A Szuez Film bemutatója
