Katell Quillévéré napjaink egyik legígéretesebb fiatal francia alkotója, de egy valóban jelentős mű létrehozása ezúttal is csak ígéret maradt. Megint – mint a Gyilkos méreg vagy a Suzanne esetében – a szétágazó epizodikusságában olykor esetlegesnek ható történet, és a minden egyes percében jelentőségteljesnek mutatkozni akaró, ólomnehézségű elbeszélésmód viszi félre amúgy fontos és értékes filmjét. Pedig a kezdet lélegzetelállítóan szép: a három fiatalember hajnali szörfözése nem csak látványos képekben beszéli el az emberre zúduló hullámok fenyegető, mégis fenséges közegében megélt szabadságot, de meghatározza azt az emelkedett nézőpontot is, amelyből az emberélet alapkérdéseit méltó módon fel lehet tenni.
Csak azután mégsem ezek az alapkérdések – mennyit ér egy emberélet, mi a szeretet s mi az elengedés – lesznek feltéve. Pedig még a hazaúton autóbalesetben végzetesen megsérült fiú szerveinek felajánlása kapcsán is erős a drámai töltés, élükre állítottak nemcsak a döntési helyzetek, de még a megszólalások mikéntje is. Ám a későbbieken, a már csak az új szívben reménykedő, súlyos beteg hegedűművésznő és fiai küzdelmét bemutató záró részen eluralkodik a tanmesejelleg, s az átvitt értelemben vett, az emberi élettel és ezen élet értékével analóg szívtől végül a biológiai értelemben vett szív mint szerv veszi át a főszerepet. Az ihletett művészfilmnek induló darab végül egy aprólékosan részletezett ismeretterjesztő film s egy a szívátültetés hasznossága mellett érvelő propagandafilm hibridjeként zárul.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
