Film

Az összeesküvés-elméletek specialistájaként tartják számon, de a The Untold History of the United States című dokumentumfilm-sorozatában meglepő alapossággal elemzi az Egyesült Államok birodalmi viselkedésének mintázatát. A háromszoros Oscar-díjas rendező a San Sebastian-i Filmfesztiválon fejtette ki történelmi nézeteit.

Egy döbbenetesen elfeledett intézmény, a filmarchívum helyzetéről beszélgettünk.

Amikor Sztupa és Troché a nagy vizelőversenyre gyúrtak, hamar belátták, hogy együtt arra nem lehet felkészülni. A formába lendülés apró, ám olykor szerfelett intim, ráadásul hétpecsétes titokként kezelendő fogásai nem képezhetik társas rendezvények nyilvános gesztusait. S különben is, menjen mindenki a fenébe, ez komoly dolog, aki nem győzni megy oda, az hiába fárad, s minden, ami csökkentheti e győzelem esélyét, nos, minimum ellenjavallt.

Az óriásszörnyfilmek felett eljárt az idő, a jelen a vámpíroké és a zombiké. Az atombomba keltette félelem/pusztítás okozta traumát, esetleg a kommunista veszélyt megtestesítő háború utáni és hidegháborús űrlényes és szörnyes sci-fik konkrét, kívülről jövő veszélyt szimbolizáltak.

Ó, hát ennél jobb blockbuster nem született a The Dark Knight óta - ez az ismétlődő eposzi félmondat múlt héten még a Godzillára lett elsütve, de hol van már a múlt heti gyík, ezen a héten az X-Men mutánsainak harmadvirágzását jöttünk össze ünnepelni.

Van az a nagyon méltánytalan mozinézői helyzet, amit úgy hívnak: Tom Cruise. Ennyi Cruise-zal együtt töltött év után persze nem fogunk nekiállni megmagyarázni e jelenséget, legyen elég annyi, hogy minden filmnek nagy tehertétel, ha Cruise-t kell szolgálnia.

Cinikus korban élünk, tudják ezt az óceánon túli cukorgyárban is, ahol már a kamaszkoroknak se a legszebb, hanem a leggyötrelmesebb nyaráról szokás mesélni. A félfüggetlen filmek terepén persze felemás a helyzet, az Utódok forgatókönyvíróinak celluloidkamasza is legfeszélyezettebb és legselymesebb emlékű szünidejét éli.

Új filmje, a Fehér Isten apropóján beszélgettünk a cannes-i győzővel az igazi függetlenségről, a magyar kritikai attitűdről, a kockázatkerülő befogadókról és a besorolhatatlan műről. A holnap megjelenő Narancsban pedig interjút olvashatnak a film kutyatrénerével és kritikát is közlünk a produkcióról.

Breaking news: Ernst Lubitsch halálát nem kurva, hanem színésznő okozta! Scott Eyman filmtörténésszel a nagy művész filmrendezői és nőzési szokásairól, Gary Cooper pizsamafelsőjéről és fallikus kardokról, Hitler haragjáról és a szexközpontú Budapestről is beszélgettünk.

Amikor Sztupa és Troché jöttek az esőben, szügyig ért a sár, s nem volt közvilágítás. Némelyik házból gyertya vagy petróleumlámpa fénye pislákolt, vagyis úgy tűnt, hogy házak azok a fekete foltok a fekete világban, s tán fények azok bennük, s nem holmi káprázat az egész. Hogy mégis beérhettek a faluba, arra a folyamatos sírásból lehetett legbiztosabban következtetni, ami egy ideje követte őket. Nem tudták, honnan jön, nem tudták, kitől.

Ha egy pillantást vetünk a Salvo szinopszisára, könnyen egy olcsó melodráma juthat az eszünkbe: a csendes bérgyilkos megkímél, majd megszeret egy vak lányt; a megváltó szerelem és a bűnös közeg, amely nem enged a szerelemnek. Ám itt csak a melodráma váza áll, teljesen hányoznak a felfokozott érzelmek.

Húszperces blokkokat adtam, folkdalokat játszottam... Mielőtt saját lakásra tettem volna szert, elég sok helyen húztam meg magam szerte Greenwich Village-ben... Fekhelyem egy dívány volt a nappaliban, az öntöttvas radiátorból párás meleg áradt... A Krónikák első kötetéből idéztünk - a másodikat még nem írta meg Bob Dylan, de így is remek olvasmány, minden megtudható belőle a folkzenészek lakhatási és fellépési körülményeiről a kora hatvanas évek New Yorkjában.

Ha eltekintünk a nyilvánvaló kvalitásbeli különbségektől, amelyek egy Nobel-díjra jogosító regény és egy sikeres bestseller között vannak; ha az életanyagra figyelünk, amelyet a két soakönyv a maga módján, de elementáris közlésvággyal át akar adni; s ha még inkább azt a végső konzekvenciát s a belőle eredő életfelfogást tekintjük, amelyre a művek végül jutnak, akkor bízvást állíthatjuk, hogy a Fuss, fiú! - a magyarul nem olvasható könyv, s a belőle készült film - a Sorstalanság ellentétele, így és ezért: voltaképpeni párdarabja.