Gyerek-e, ember-e az árva, vagy esetleg állat, egy beteg kutya, elveszett kismacska. Makacs volt, nem akart szűnni, s ha akadt volna rá energia, bárki szívszaggatónak találta volna, de fontosabbnak tűnt, hogy melyik lépésnél marad ott a sárban a gumicsizma. Sztupán munkásruha volt és svejcisapka, Troché csak úgy felhúzta a pantallójára a gumicsizmát. Hogy minden lépésnél belefolyt a sár, a víz, az volt a legkevesebb, sokkal rosszabbnak tűnt, hogy úgy érezték, nem haladnak egy lépést sem, mert túl a sáron, túl a sűrű tűszúrásokkal operáló esőn volt még valamiféle láthatatlan közegellenállás is, mintha hátranyomná őket a nehéz levegő, mintha kezüknél fogva visszahúzná őket a sírás. Troché, ahogy küzdötte előre magát, arra gondolt, hogy lehetne ezt máshogy is csinálni, ami ugyan ennél is fárasztóbb, kényelmetlenebb lenne, de a végeredmény reménye tekintetében talán megnyugtatóbb mégis. Vagy igen, vagy nem, mondta magában, s gyorsan hozzá is tette, hogy "nekem mindenesetre nincs ötletem". Persze nem tudhatta, van-e vagy tényleg nincs, hiszen ezzel épp a gondolkodás szándékát igyekezett - meglehetős sikerrel - elfojtani magában. Ráadásul most először nem tudta, hogy Sztupa mit gondol. Látta ugyan, hogy ott küzd mellette, de csak tippelt, amikor úgy döntött, hogy valószínűleg ő sem akar kitalálni valami újat. Troché mindezzel együtt hitt benne, hogy jóra fordul minden, s arra használta az elméjét, hogy forgatókönyveket talált ki akkorra, amikor már megoldódtak a dolgok. Szórakozásnak ez éppenséggel elég hatékony volt, elterelte a figyelmet a helybenjárásról, de még arról is, hogy a csizmából már inkább kifelé folyt a sár, mint befelé, mert annyira tele volt. Persze szórakozásnak a tévé sem utolsó.
Pénteken (23-án) lesz egy Jarmusch meg egy Danny Boyle, de én azt mondom, pipafüst. A Duna adja Jarmuscht (Az irányítás határai) éjjeli negyed tizenkettőkor, s fél tizenegykor kezdődött az HBO-n a Transz. Mondom, mindez smafu, de önök induljanak, és vegyenek új tévét, én is megyek, s akkorát veszek, hogy betakarja a szobafalat.
Szombaton egy Arthur Penn-western feketén-fehéren 1958-ból ebédre a Dunán? Szo-szo, a Balkezes pisztolyhős ugyan megjárja, és lehet, hogy megnézem este ugyanitt A balek bosszúja című, dettó svarcvejsz franszia krimikomédiát is 1961-ből, de már egész nap csak a Skála kópéval fogom énekelni, hogy megjön a kedve, ha vár a keddre!
Vasárnap magasról teszek Coppola összes Drakulájára, főként arra, amit éjjel egy előtt kezd el a bátor tv2. Este nyolckor Tony Richardson Kék ege az MGM-en alkalmasint nem is az övé. S nem is az enyém, mert én egész nap csak szűkölök: legyen már kedd, végre kedd.
Hétfőn csak a kedd jönne már! Lehet, hogy éjfél előtt még belefér A Kelet című tavalyi brit thriller, de csak két okból. Elsősorban ugye azért, mert kedden lesz vége. S még elsősorban a keleti nyitás végett. Basszus, én is nyitok keletre, na! Kedd!
Kedden felveszem az ünneplőruhámat, már hajnalban odakapcsolok a Duna Tv-re, s nézem fegyelmezetten egész nap a kiegyensúlyozott közszolgálati tájékoztatást, szórakoztató ismeretterjesztést, magamévá teszem a határon túliak gondjait, örömeit, hogy aztán este, itt most percre pontos leszek, 23.15-kor elkezdődjék végre a Gyermekkorom égboltja. Erre nem számítottak, mi?! Kazah film, 2011-ből, vaze. Hogy miről szól? Nurszultán Nazarbajev gyermekkoráról és ifjú éveiről. Ezek után nézzen Bergmant, akinek nyolc anyja van, tudom, kiüresedik az életem, nem lesz már értelme tévézni. Hacsak elő nem kerül valami Türkménfaszi gyerekkoráról is.
