tévésmaci

Elefántházikó

  • tévésmaci
  • 2014. június 22.

Film

Amikor Sztupa és Troché jöttek az esőben, szügyig ért a sár, s nem volt közvilágítás. Némelyik házból gyertya vagy petróleumlámpa fénye pislákolt, vagyis úgy tűnt, hogy házak azok a fekete foltok a fekete világban, s tán fények azok bennük, s nem holmi káprázat az egész. Hogy mégis beérhettek a faluba, arra a folyamatos sírásból lehetett legbiztosabban következtetni, ami egy ideje követte őket. Nem tudták, honnan jön, nem tudták, kitől.

Gyerek-e, ember-e az árva, vagy esetleg állat, egy beteg kutya, elveszett kismacska. Makacs volt, nem akart szűnni, s ha akadt volna rá energia, bárki szívszaggatónak találta volna, de fontosabbnak tűnt, hogy melyik lépésnél marad ott a sárban a gumicsizma. Sztupán munkásruha volt és svejcisapka, Troché csak úgy felhúzta a pantallójára a gumicsizmát. Hogy minden lépésnél belefolyt a sár, a víz, az volt a legkevesebb, sokkal rosszabbnak tűnt, hogy úgy érezték, nem haladnak egy lépést sem, mert túl a sáron, túl a sűrű tűszúrásokkal operáló esőn volt még valamiféle láthatatlan közegellenállás is, mintha hátranyomná őket a nehéz levegő, mintha kezüknél fogva visszahúzná őket a sírás. Troché, ahogy küzdötte előre magát, arra gondolt, hogy lehetne ezt máshogy is csinálni, ami ugyan ennél is fárasztóbb, kényelmetlenebb lenne, de a végeredmény reménye tekintetében talán megnyugtatóbb mégis. Vagy igen, vagy nem, mondta magában, s gyorsan hozzá is tette, hogy "nekem mindenesetre nincs ötletem". Persze nem tudhatta, van-e vagy tényleg nincs, hiszen ezzel épp a gondolkodás szándékát igyekezett - meglehetős sikerrel - elfojtani magában. Ráadásul most először nem tudta, hogy Sztupa mit gondol. Látta ugyan, hogy ott küzd mellette, de csak tippelt, amikor úgy döntött, hogy valószínűleg ő sem akar kitalálni valami újat. Troché mindezzel együtt hitt benne, hogy jóra fordul minden, s arra használta az elméjét, hogy forgatókönyveket talált ki akkorra, amikor már megoldódtak a dolgok. Szórakozásnak ez éppenséggel elég hatékony volt, elterelte a figyelmet a helybenjárásról, de még arról is, hogy a csizmából már inkább kifelé folyt a sár, mint befelé, mert annyira tele volt. Persze szórakozásnak a tévé sem utolsó.

Pénteken (23-án) lesz egy Jarmusch meg egy Danny Boyle, de én azt mondom, pipafüst. A Duna adja Jarmuscht (Az irányítás határai) éjjeli negyed tizenkettőkor, s fél tizenegykor kezdődött az HBO-n a Transz. Mondom, mindez smafu, de önök induljanak, és vegyenek új tévét, én is megyek, s akkorát veszek, hogy betakarja a szobafalat.

Szombaton egy Arthur Penn-western feketén-fehéren 1958-ból ebédre a Dunán? Szo-szo, a Balkezes pisztolyhős ugyan megjárja, és lehet, hogy megnézem este ugyanitt A balek bosszúja című, dettó svarcvejsz franszia krimikomédiát is 1961-ből, de már egész nap csak a Skála kópéval fogom énekelni, hogy megjön a kedve, ha vár a keddre!

Vasárnap magasról teszek Coppola összes Drakulájára, főként arra, amit éjjel egy előtt kezd el a bátor tv2. Este nyolckor Tony Richardson Kék ege az MGM-en alkalmasint nem is az övé. S nem is az enyém, mert én egész nap csak szűkölök: legyen már kedd, végre kedd.

Hétfőn csak a kedd jönne már! Lehet, hogy éjfél előtt még belefér A Kelet című tavalyi brit thriller, de csak két okból. Elsősorban ugye azért, mert kedden lesz vége. S még elsősorban a keleti nyitás végett. Basszus, én is nyitok keletre, na! Kedd!

Kedden felveszem az ünneplőruhámat, már hajnalban odakapcsolok a Duna Tv-re, s nézem fegyelmezetten egész nap a kiegyensúlyozott közszolgálati tájékoztatást, szórakoztató ismeretterjesztést, magamévá teszem a határon túliak gondjait, örömeit, hogy aztán este, itt most percre pontos leszek, 23.15-kor elkezdődjék végre a Gyermekkorom égboltja. Erre nem számítottak, mi?! Kazah film, 2011-ből, vaze. Hogy miről szól? Nurszultán Nazarbajev gyermekkoráról és ifjú éveiről. Ezek után nézzen Bergmant, akinek nyolc anyja van, tudom, kiüresedik az életem, nem lesz már értelme tévézni. Hacsak elő nem kerül valami Türkménfaszi gyerekkoráról is.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.