Derzsi János
| ||
Bélával együtt kezdtük még a főiskolán, aztán bekerültem a Macbethbe (1982), és utána minden filmjében benne voltam. Nagyon szeretem a világképét, azt a látásmódot, amit ő képvisel. Az én pályámat leginkább a Bódy Gabival, a Fehér Gyurival, a Szomjassal meg a vele való munka határozta meg, de Bélával forgattam a legtöbbet. Nagyon jó, de nem könnyű vele dolgozni, mert kurva nehéz. De ha hívna, bármikor szó nélkül hajlandó lennék neki megcsinálni bármit. Komoly, mély hitele van számomra. Miniatűr pontossággal dolgozik, és makacs. Egy monomániás őrült. A végeredmény mindig őt igazolja. Csak ilyeneket kívánok mindenkinek, ilyen nagyon kemény, rettenetes munkákat. Mint a Macbeth, a főiskolás vizsgafilmje, ami egyetlen snittben volt felvéve, így ha a végén egy ló rosszul mozdult, vagy ha rosszul suhintottam a kardot a Cserhalmi felé, az egészet elölről újra fel kellett venni. Ettől meg lehetett bolondulni. A Sátántangó öt évembe került, A torinói ló négy és félbe. A Werckmeister harmóniák megvolt három év alatt, ez nála szinte egy villámtréfa. Egyre pontosabb, egyre tömörebb, egyre sűrűbb.
Amikor bejelentette, hogy nem rendez többet, egy kicsit szkeptikus voltam, de aztán láttam, hogy rettenetesen komolyan gondolja. Rákérdeztem, azt mondta: semmi kedvem ahhoz, hogy ismételjem önmagamat, hogy ugyanoda tegyem le a kamerát. Láttam, hogy nagyon komolyan mondja. Ilyen téren ő nem egy vicces ember.
Cserhalmi György
| ||
Bélával dolgozni nyomasztó és fárasztó. Amikor a Macbethről beszéltünk, már az is hosszú, vontatott beszélgetés volt, pedig akkor még fiatalok voltunk, és nagyon el akartunk már indulni valamilyen irányba. De akkor volt valami kimondatlan, közös ügyünk, és egyébként is azt gondoltam, hogy ha az ember értelmiségi akar lenni, akkor ilyen lassan, megfontoltan és hosszan kell beszélgetni. Persze ez marhaság, de ő egy remek filmes, és ő így csinálja. Ha az ember vele akar forgatni, akkor el kell dönteni, hogy ő is akarja-e így csinálni. És akkor még akartam. Nagyon komoly csapat volt az, ott volt Fehér Gyuri és Bódy Gabi, és Béla is közéjük tartott, ő is virág volt azon a fán. Ennyire egyszerű oka volt.
Ebből lett a Macbeth, aminek két változata van: egy húszperces fekete-fehér, ami szerintem marha jó, és van egy színes, hatvanvalahány perces, amit Kútvölgyi Zsikével csináltunk, és már nem annyira jó. Aztán jött a Kárhozat, ami után eldöntöttük, hogy ő északkeletre megy, én meg délnyugatra. Volt egy olyan forgatási nap Tatabányán, amit nem akartam megismételni, de ne menjünk bele a részletekbe: az annyira csúnya volt, hogy a mentőautó is megfordult ott, hagyjuk is ezt. Gondolom, ő is örül, hogy elfelejtettem, és én is, hogy kevésbé emlékszem.
Béla makacs elszántsága megrendítő. Mindig elcsodálkozom, hogy úgy tudja cserélgetni a munkatársait, mint más a zokniját. Nem egy hűséges alkat.
Szabó Simon
| ||
Amit mindenki Tarr Bélához köt, olyan jellemző rá, azok a hosszú snittek. Régen, huszonéves filmesként sokat élcelődtünk egy-egy beállításnál, ha egy picit hosszúnak tartottuk, hogy na, bazdmeg, ez tiszta Tarr Béla. Aztán megtanultam, hogy nem is a hossza a lényege egy jelenetnek, hanem a ritmikája. Hogy mennyi ideig tart, az nem olyan fontos, ha jól működik. Tulajdonképpen ez egy minőségi kérdés, és az egész életre leképezhető. Lehet egy jó ritmusú rövid élet sokkal jobb, mint egy vontatott, haszontalan, hosszú. Aztán ha egy jelenet hosszú és még jó is a ritmusa, akkor talán az a legjobb kombináció.
A Családi tűzfészek című filmjét nagyon szerettem; az vázolta az elképzelésemet a filmkészítésről, amikor úgy tíz évvel ezelőtt megnéztem. Aztán voltak próbálkozásaim, de a Sátántangót a mai napig nem láttam, mert egyszerűen nem tudtam túllépni az első félórán. Szerintem ha az meglenne, akkor átlendülnék. Szóval ez még tervben van.
A Magyarország 2011 rövidfilmjeit – amiket különböző rendezők készítettek ugyanabban a témában – mindenki a saját stábjával forgatta, gyakorlatilag a technikai segítség volt az, amit a TT Filmműhely biztosított. Bélával nyilván az elején egyeztettük, hogy miről szól a sztorim, mit akarok felvenni, de inkább már a kész filmre volt kíváncsi. Mikor azt megmutattam, akkor azért izgultam, hogy mit fog szólni, de nagyon pozitív volt. Tetszett neki, nem akart beleszólni. Török Feri már annál inkább, ő is megnézte, és adott egy-két tanácsot. Volt, amit megfogadtam, például, hogy a filmem legyen fekete-fehér.
Mundruczó Kornél
| ||
Tarr Béla egyike azoknak a megkérdőjelezhetetlen magyar alkotóknak, akik után nem lehet ugyanúgy filmet csinálni. Az ő feketéje a legszínesebb fekete, amit valaha láttam. Kíméletlen költőisége, filmnyelvteremtő ereje fontos viszonyítási pont. Csinálj filmet, Béla! Isten éltessen.
Víg Mihály
| ||
Béla egyrészt tényleg minden erejét, energiáját igénybe vette a munkatársaknak, addig nem fejeződött be a munka, amíg a maximumot ki nem préselte a szituációból, másrészt viszont nem az történt, hogy a saját akaratát erőltette rá a kollégákra, hanem azt akarta, hogy mindenki magából adja bele azt, amiben a legjobb. Kompromisszumokat nem kötött, de nagyon kíváncsi volt a többiek véleményére. Hihetetlenül következetes, és nagyon bátor volt. Nagyon izgalmas volt vele menni ezekben a vakmerő kalandokban, amit egy film elkészítése jelentett.
Az első közös filmünk (Őszi almanach) készítése közben elég sokat szenvedtem, pont a maximalizmusa miatt, de be kellett látnom, hogy igaza van. Tulajdonképpen ő tanított meg igazán keményen, minden energiatartalékot a végsőkig mozgósítva dolgozni. Később egyre nagyobb szabadságot élveztem, éreztem, hogy bízik bennem, és rám ez inspirálóan hatott.
Mi, annak ellenére, hogy az egyik legközelebbi barátomnak tartom, nem jártunk el közösen mondjuk sörözni, de valahogy ismertük, éreztük egymás véleményét a dolgokról. Nagy, feltáró jellegű lelki vallomások nem voltak, de azoknak valahogy nem is éreztük szükségét. Nem tudom, hányan ismerik a legbelsőbb gondolatait. Sokszor éreztem, hogy a legfontosabbak kimondása előtt megáll. És ez így helyes. A legfontosabb dolgok nem kimondhatók. Talán ez az, amiben a legmélyebb egyetértés van köztünk.
Kocsis Ágnes
| ||
Béla 2010 környékén felkért több rendezőt – köztük engem is – egy televíziós sorozat egy-egy különálló és önálló részére, amelyet a reneszánsz év kapcsán szeretett volna megvalósítani. Ez a terv végül a Magyar Mozgókép Alapítvány megszűnése miatt meghiúsult, azonban a saját filmtervemet továbbra is a TT Filmműhely keretein belül próbáltuk továbbfejleszteni. Sajnos ez az együttműködés az új filmalap létrejöttével háttérbe szorult, hiszen Béla nem kívánt pályázni a filmalaphoz, azonban ez alatt az idő alatt Béla producerként vett részt a fejlesztésben, sokat beszélgettünk a filmről. Semmilyen művészeti kérdésben nem akart befolyásolni; ha kérdeztem, elmondta a véleményét a forgatókönyvről, de mindig hangsúlyozta, hogy annak kell történnie, amit én szeretnék, és hogy producerként ő azt képviseli, amit a rendező szeretne. Ugyanígy, a Magyarország 2011 szkeccsfilmnél mindenki teljesen szabad kezet kapott, azt csinált, amit jónak látott. Úgy hiszem, hogy producerként, pláne rendezői háttérrel nagy önuralomra és toleranciára van szükség, hogy semmilyen módon ne akarjuk a másik munkáját a saját ízlésünkre formálni. Sajnálom, hogy a produceri tevékenységét a tanítás most a háttérbe szorítja.
Érdekes jelenség számomra, hogy bár a filmjei tempójuknál és dramaturgiájuknál fogva is kimondottan rétegfilmnek számítanak, a világon mindenfelé komoly rajongótáborokba botlok, kultrendezőként tartják számon. A Béla Tarr név, azt hiszem, már egy brand. A film világában megkerülhetetlen.
Székely B. Miklós
| ||
Van egy gesztus, ami nem múlik az évtizedekkel. Amikor új anyagon dolgozom, és bizonytalan vagyok – elég gyakori –, néhány embert megidézek, mintha neki mondanám. Ő egy állandó szereplője ennek a gárdának. Onnan ered, hogy nem sokat instruált, hanem belépett az élességhatáromon belülre, és szemembe nézett a jól ismert szakállcibálással. Annyit szól: „Mondd!” Ekkor jó esetben létrejött valami: kapcsolat, megértés, megoldás – egyik se jó szó. E nélkül a játék nélkül nem volt felvétel. Ma is működik.
Jeles András
| ||
Nem tettem szóvá mindmostanáig – úgy értve: önmagam számára sem tudatosítottam –, hogy van néhány figura a jelentős figurák között (az ún. művészekre célzok, de így, egy az egyben nem szívesen használom ezt a szót, bocsássanak meg nekem: a magyar nyelv szembeszökően szerencsétlen alkotásának tartom), egyszóval: vannak néhányan, akik az én privát „művészettörténetemben” külön(ös) csoportot alkotnak.
Hogy milyen alapon tartoznak ezek együvé, mi különbözteti meg őket az összes többitől? Az első kérdésre természetesen a másodikra adott válasz szintén felel: ha mondjuk Franz Kafkát egyetlen szinoptikus pillantással összemérjük az irodalmi írókkal, máris kapiskálni kezdjük, miről is van szó. Vagy ha – most már a magunk háza táján keresgélve – Bressont vagy Germant („Hrusztaljov, a kocsimat!”) állítjuk a tehetséges és sikeres átlag mellé, talán és remélhetőleg evvel is beljebb vagyunk. (És persze, ezen a helyen, German filmjével párban a Sátántangót is említhetjük…)
Arról van szó, hogy vannak néhányan, kevesen (ezeket én privát használatban így hívom: „a könyörtelenek”), akik, bár kiváló humoristák lehettek volna, „nem viccelnek”. Nem kedveskednek, nem udvariaskodnak, nem beszélnek mellé. Nincs póz, nincs üzlet, nincs siker – nincs jó modor. A feladat van, amit be kell teljesíteni. Ezeknek a „könyörteleneknek” van egy szigorúbb, sötétebb, hatalmasabb megrendelőjük, mint a sorstársaknak általában: ha akarják, ha nem, ha tudnak vagy nem tudnak róla, ennek az Ismeretlennek, az emberi világon és mértéken túli instanciának igyekeznek egy életen át megfelelni. Miért? Mert úgy vannak hangolva, hogy nem tehetnek mást: a kéznél levő formák nekik nem állnak kézre, számukra ezek használhatatlanok, ezért minden mozdulatukkal – akarva-akaratlanul – valami újat, merőben ismeretlent hoznak elő – „a semmiből”.
Mindezt, természetesen, Tarr Bélára gondolva mondom, aki prominens tagja a „könyörtelenek” társaságának, s akinek 60. születése napját most ünnepeljük. (Isten éltesse!)
Ui.: Miért mondom, hogy könyörtelenek? De hiszen nem is ők könyörtelenek, ők éppen hogy elszenvedik a fent említett Instanciának a játszadozását, amit Shakespeare így ír körül: „…mint a legyek / a pajkos gyermekeknek, az vagyunk / az isteneknek mink: mulatozásból / ölnek bennünket”.
