Magyar Narancs: Kanadában 24 karátos rendezőnek és producernek nevezik, itthon a szűk szakmán kívül kevesen ismerik. Ez a könyv majd változtat ezen?
Bob Schulz: Nem azért írtam, hogy feltétlenül megismertessem az életemet a magyar közönséggel. Nem akartam azzal jönni, hogy ha el vagy keseredve, ha úgy hiszed, hogy nem tudod az álmaidat megvalósítani, akkor adok neked egy kis útmutatót, nem akartam jó példával szolgálni. Afféle „How to do” könyvnek szántam a Csapó! Tessék!-et elsősorban fiataloknak, akik kilátástalannak látják az álmaik megvalósítását.
MN: A mai fiatalok a megélhetés miatt hagyják el az országot tömegesen. Kanadában élve mit érzékel abból, ami Magyarországon zajlik politikai, társadalmi, gazdasági szinten?
BSCH: Fájdalmat érzek amiatt, hogy a rendszerváltás adta lehetőség, ami csak egyszer fordul elő egy évszázadban, nem lett kihasználva. S ez politikai pártok lelkén szárad. A másik nagyon zavaró tényező itthon a mérhetetlen bürokrácia.
MN: Amikor 1956-ban disszidált, a rendszerből lett elege, vagy azért ment el, mert nem vették fel a színművészeti filmrendező szakára?
BSCH: Elegem lett. Amikor a forradalom után végigsétáltam a Teréz körúton, minden romokban hevert. És megint jöttek az ígéretek. Tudtam, hogy mivel jár egy ország újjáépítése. Úgy éreztem, ehhez már nincs közöm, most én jövök, és talán eljutok egy bizonyos pontra, amikor lehet szavam és befolyásom, hogy valami jót tegyek Magyarországon is. Ez persze nem könnyű. A magyarok azt az országot viszik magukkal külföldre, amit itt hagytak, és megfeledkeznek a változásokról. Idővel ugyanis minden változik: az ízlés, a nyelv, a hozzáállás, a kifejezések, a humor, ráadásul ők maguk is változnak egy másik országban.
MN: Kanadában zöldségpucolóként kezdte, laboránsként került a filmiparba, s megmászta a szakmai lépcsőfokokat.
BSCH: Mindenért nagyon meg kellett küzdeni. Persze tehetség is kellett, úgy tíz százalék, a többi kilencven güri.
MN: Volt szakmai álma?
BSCH: Hogy olyan filmeket csináljak, amiknek üzenete van, mint Az arc nélküli ember. Ebből jutott a kevesebb. Sok projektem, álmom nem jött össze. Hosszú évekig próbáltam megvalósítani A majom című filmtervemet a Távol Afrikától szerzőjének, Karen Blixennek Isak Dinesen néven publikált novelláiból, de a téma miatt nem sikerült összehozni rá a pénzt, pedig Faludy György is benne lett volna. A szexuális identitásról, egy
fiatal arisztokrata katonatisztről szól a királynő gárdájában, aki három hónapot kap arra, hogy megnősüljön, és utódokat nemzzen. Remélem, hogy egyszer felkelti a fiatal filmesek figyelmét.
MN: Pályafutása talán legfontosabb filmjére, Az arc nélküli emberre Andy Vajna azt mondta, hogy homokos témára nehéz pénzt szerezni.
BSCH: Az én ötletem volt Isabelle Holland regényének a megfilmesítése, rendezni is én szerettem volna. Vajna csak azért olvasta el a forgatókönyvet, mert félreértette a címet, s azt hitte, hogy egy második világháborús történetről van szó. Közölte, hogy csak akkor lehet pénzt szerezni rá, ha sikerül megnyerni a világ tíz legnagyobb férfi sztárjainak valamelyikét. Azt mondta, ismer közülük hetet, de egyikük sem vállalta. Miután eldöntöttem, hogy Mel Gibsonnak küldjük el a forgatókönyvet, három hétre rá felhívott a felesége, mondván, még soha nem ajánlottak fel a férjének ilyen jó forgatókönyvet. Akkoriban a Mad Max miatt az akcióhős skatulyába szorítva dolgozott, senkinek nem jutott az eszébe, hogy drámai szerepet játszasson vele.
MN: E könyvében meglepő természetességgel mesél kétirányú vonzalmairól, szerelmeiről. Miért tartotta ezt fontosnak?
BSCH: Kanadától azt a magabiztos tudást kaptam, hogy szabadnak, őszintének kell lenni, nem szabad semmit sem visszatartani. A személyes történeteimen keresztül be akartam bizonyítani, hogy megmondhatom az igazat, feltárhatom a legbensőbb életemet, és utána nyugodtan végigmehetek az utcán. Remélem, Budapesten is.
MN: A tengerentúli megítélésében fontos szerepet játszik a több ezer reklámfilm, dokumentumfilm-sorozat, ország- és városimázsfilm, sportesemények, politikai és társadalmi események rendezése. Ahhoz, hogy befolyásos személyiség legyen, megfelelő kapcsolatokat kellett ápolnia a politikusokkal?
BSCH: Nem én kerestem fel a politikusokat, hanem ők engem. Reklámfilmrendezőnek voltam elkönyvelve, aki el tudja adni az adott árucikket. Így az is előfordult, hogy kikérték a tanácsomat, hogy ki legyen a miniszterelnök. Ha liberális miniszterelnök volt éppen pozícióban, akit tudvalevőleg támogattam szívvel-lélekkel, a konzervatív párt is megkeresett, az elnökük meghívott a rezidenciájára egy hétvégére. Később ő lett a miniszterelnök (nem sokáig), amihez a magam módján én is hozzájárultam.
MN: Dokumentumfilmet tervezett a torontói emigrációjában megismert Faludy Györgyről és élettársáról, Eric Johnsonról.
BSCH: A film félig már elkészült, dobozban van. Sajnos nem volt meg hozzá a szabadságom, hogy úgy csináljam meg, ahogy szeretném. Talán most nincs is itt az ideje, úgy vettem észre, hogy nem övezi Faludyt az az elismerés Magyarországon, amit megérdemelne. Terveztek egy Faludy-múzeumot; elárverezték a személyes tárgyait, de alig volt rá érdeklődés. Akkor jön el az ideje, ha felismerik, hogy géniusz volt. Ami pedig Ericet illeti, mi, kanadai magyarok azt hittük, hogy egy amolyan Trockij-szerű figura, akit a KGB azzal a feladattal bízott meg, hogy közeledjen a kommunista rendszert keményen bíráló Faludyhoz, és kordában tartsa őt. Mások meg voltak győződve, hogy a CIA-nak dolgozik. Eric úgy tűnt fel Faludy életében, hogy miután elolvasta a Pokolbeli víg napjaimat, levelet írt, hogy neki kívánja szánni az életét, a titkára akar lenni. Eric Johnson hátterét homály fedi, Rigában vagy Amerikában született, apja a Time magazin főszerkesztője volt, Magyarországra jött, a rádiónak dolgozott, majd jóformán disszidálnia kellett.
MN: Ön hogyan került baráti kapcsolatba Faludyval?
BSCH: Tinédzser korom óta a példaképem. Több szeretőt szerettem volna, mint ahány neki volt, több országba szerettem volna eljutni, mint ő. Elmentem hozzá Marokkóba, ahol megmutatta az általa leírt helyszíneket és embereket. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy mutathattam neki egy helyet, ahol még soha nem járt. Az afgán háború kitörésekor egyik barátom édesapjának a jachtján elhajóztunk Törökországba Faludyval és Erickel. Feledhetetlen élmény volt.
MN: A magyar filmesek közül közeli kapcsolat fűzte Huszárik Zoltánhoz, Zsigmond Vilmoshoz…
BSCH: Sokakat, köztük Zsigmond Vilmost, Zsuffa Józsefet is a katonaságnál ismertem meg. Rajtuk keresztül kerültem kapcsolatba Huszárik Zoltánnal, aztán jó barátok lettünk. Amikor Magyarországon jártam, mindig kihívtak a Hunnia Stúdióba, és megmutatták nekem a filmjeiket. A Szindbádot néhány minisztériumi ember társaságában láttam, akik a vetítés után vállon veregették Huszárikot, miközben én sírtam a vetítőben. A Csontváryt már a Puskin moziban láttam. Nem hittem a szememnek, a televíziózás korszakában még mindig híradó ment a film előtt. Emlékszem, egy keletnémet mikroszkópot adtak át egy hazai kórháznak. Amikor visszatértem Kanadába, a magyar filmhíradók mintájára eszembe jutott az ötlet, hogy a hosszú repülőúton lehetne reklámokat, ismeretterjesztő filmeket vetíteni. Kölcsönkértem a General Motorstól a jövő villanyautójáról készített filmet, az IBM-től a jövő komputeréről készült filmet, amiből összeállítottam a Word in Parade elnevezésű híradót. Mindenki jónak találta az ötletet – feltéve, ha van megrendelő. Végül az American Airlines fiatal elnöke azt mondta, hogy csináljuk meg. Így vezettem be a reklámozást a repülőgépeken. Emellett komoly szerepem volt abban, hogy sikerült kiharcolni, hogy az amerikai reklámfilmekre tegyenek vámokat. Olcsóbb lett egy új reklámfilmet csinálni Kanadában, mint kifizetni az adót egy amerikai reklámfilmért. Az adóleírás ötletét is én adtam egy államtitkárnak, ami szintén megvalósult.
MN: Az életrajza szerint szívügyének tekinti kezdő filmesek mentorálását. Bizonyára sok magyar filmes kereste koprodukciós tervekkel.
BSCH: Nagy általánosságban az a problémám a magyar filmesekkel, hogy pénzt akarnak, de arról megfeledkeztek, hogy kinek készítenek filmeket. Egyszer megkeresett egy magyar filmrendező, akit bemutattam egy neves hollywoodi producer házaspárnak, de arra a kérdésre, hogy kinek szánja a filmjét, nem tudott válaszolni. Többször is szerettem volna segíteni kanadai–magyar koprodukciók összehozásában, ám a magyar rendezők képtelenek voltak megérteni a koprodukciós egyezményeket. Ha magyar a rendező, a forgatókönyvírónak kanadainak kell lenni. Hiába tanítják a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, hogy a filmezés kollektív művészet, Magyarországon a rendező az úr. Nem úgy tekintettek Kanadára, mint koproducerre, hanem mint egy bankra. Még Simó Sándor, a Hunnia Filmstúdió valamikori vezetője sem tudta megértetni egyik tehetséges rendezőjével, hogyan is működik egy kanadai–magyar koprodukció. Salamon András például elfogadhatatlannak tartotta, hogy annak a szabályai szerint készítsen filmet egy rendkívül jó forgatókönyvből. Azt mondta, úgy és csak azokkal hajlandó dolgozni, akikkel ő akar, és ha le kell mondania sok mindenről, „fakamerával” is, de a maga módján akarja elkészíteni a filmet. A Fehér tenyér egy másik nagy csalódás volt számomra. Miután elolvastam Hajdu Szabolcs forgatókönyvét, meggyőztem, hogy a film inkább a Kanadában élő öccséről szóljon, mint róla. A film címére is én beszéltem rá. Nagyon nehezen, de megszereztem Nyugat-Kanadából a befektetőket, egy neves producert Calgaryból a film kinti forgatására. Minden készen állt, áthívtak Kanadából Budapestre, hogy aláírjuk a szerződést. Amikor megérkeztem, egy idegen angol úr ült a tárgyalóasztalnál, Sipos Áron producer közölte velem, hogy ezzel az úrral már aláírták a szerződést, és nincs szükség Kanadára. Eszükbe sem jutott, hogy kompenzáljanak az addigi munkámért, időmért és főleg a kiadásaimért. Ezért lemondtam arról, hogy Magyarországon bárkivel koprodukcióban dolgozzam. Rendkívül szégyelltem magam a kanadai befektetők előtt.
