Magyar Narancs: Végeredményben átok vagy áldás egy regény számára, ha sorozat készül belőle?
Tom Perrotta: Rövid távon lehet, hogy inkább átok, hiszen egy csomó ember sosem fogja elolvasni a könyvet, ha már látta a sorozatot. Vagy elolvassák, de számon kérik rajta a látottakat. Hosszabb távon viszont nyerni fog a sorozaton a könyv, mert sokkal több potenciális olvasója lesz - hogy mást ne mondjak, Magyarországon sem jelent volna meg, ha nincs a tévésorozat.
MN: Az HBO híres arról, hogy nem fékezi meg a sorozataiban az erőszakot és a szexet. A hátrahagyottaknál volt azért olyasmi, amire nemet mondtak?
TP: Elég sokat elmond róluk, hogy az egyetlen változtatás, amit határozottan kértek, az volt, hogy a főszereplő ne legyen annyira rendes ember, mint a könyvben.
MN: Ön korábban is írt már forgatókönyvet, de nem sorozat, hanem játékfilm számára. Most ön a sorozat egyik kreátora. Miben jelent ez különbséget?
TP: Ha forgatókönyvet írsz egy hollywoodi stúdiónak, a munkád abban a percben véget ér, hogy befejezted a könyvet. A további döntéseknek nem lehetsz a részese - sorozatkreátorként azonban a szereplőválogatástól a vágásig mindenbe beleszólhatsz. Ezért is vállaltam el, arra viszont nem számítottam, hogy ennyire szétaprózódik az ember figyelme: egyszerre zajlik egy sor munkafázis, mert például írás közben már forgatsz is, aztán vágsz, miközben szereplőket válogatsz egy későbbi epizód számára - és így tovább.
MN: Az összes epizódot megírták már?
TP: Már le is forgattuk mind a tízet. Az utolsó három még nincsen készre vágva - ezt leszámítva végeztünk. Jelenleg az HBO válaszát várjuk, hogy akarnak-e második évadot.
MN: A sorozat másik kreátora Damon Lindelof, a Lost egyik atyja. Beszélt vele arról, hogy A hátrahagyottak voltaképp olyan, mintha a Lost páradarabja volna? Ott az eltűntek, itt a hátramaradottak sorsát követjük.
TP: Viccelődtünk rajta, persze. Az azért jelentős különbség, hogy a Lost egy olyan szigeten játszódott, ahol bármi megtörténhetett, ahol a fizika törvényei nem voltak érvényesek. A hátrahagyottak viszont határozottan a mi világunkban játszódik, sokkal realistább sorozat.
MN: Én is azok közé tartozom, akik utálták a Lost utolsó epizódját. Önnek tetszett?
TP: Nekem tetszett, de nem annyira, mint a korábbiak. Azt mindenesetre az eszembe véstem a Lostnál, hogy a nézők számára a finálé különös jelentőséggel bír. Most egyébként olyasmit szeretnénk, mint amilyen a Maffiózók befejezése volt: olyan zárlatot, ami biztosítja, hogy a nézők hetekkel-hónapokkal később is tovább akarják szőni a fejükben a történetet.
MN: A sorozat nem követi szigorúan a regényt: vannak benne új szereplők, a struktúra pedig teljesen más. Maga a rejtély, az úgynevezett elragadtatás nagyobb hangsúlyt kap majd a tévében?
TP: Nem mondhatnám. A sorozat története is egy olyan pillanatban indul, amikor a szereplők már feladták, hogy valaha is választ kapnak az elragadtatás miértjére. Ha lesz második évad, akkor megváltozhat a felállás, de az első évadban a túlélőkre koncentrálunk, nem az eseményre.
MN: Írás közben volt azért válasza arra, hogy mi is történt pontosan az eltűntekkel?
TP: Nem volt. Az emberi életet számos megoldatlan rejtély veszi körbe, én csak eggyel növeltem a számukat.
MN: Napjaink népszerű sorozata, a Walking Dead is azzal foglalkozik, hogy mi történik az emberekkel, az emberi fajjal egy különleges katasztrófa után. Miért foglalkoztatnak minket ennyire ezek a történetek?
TP: Nekem is feltűnt, hogy az apokaliptikus történetek már-már hétköznapinak számítanak. A világvégét jövendölő mesék persze régebben is velünk voltak, különösen Amerikában, ahol nagyon sok keresztény hisz abban, hogy megéri Jézus visszatérését, ami pontot tesz a világ történetének végére. Az én figyelmemet a gazdaság 2008-as válsága irányította rá arra, hogy a nyugati civilizáció mennyire törékeny alapokra is épül. Hogy minden megváltozhat egyetlen perc alatt. De azt is látni kell, hogy az emberek mindennapi tevékenységét, szokásait még egy történelmi jelentőségű katasztrófa sem könnyen söpri el.
MN: Ezt megnyugtatónak vagy inkább felkavarónak találja?
TP: Mindkettő. Van, akit teljesen átformál egy tragédia, mások viszont ragaszkodnak hozzá, hogy minden változatlan maradjon, és egyik felett sem érdemes erkölcsi ítéletet hozni. Én persze inkább az emlékezés mellett vagyok, de nem szívesen tagadnám meg valakitől a felejtés lehetőségét. Mindez persze nagyon veszélyes konfliktusokhoz vezethet, mert mindig lesznek emberek, akik egy tragédia után nem érzik egy közösségbe tartozónak magukat a többiekkel. A szándékaink szerint A hátrahagyottak éppen ezekre a törésekre koncentrál.
A HÁTRAHAGYOTTAKJustin Theroux sármját elmélyíti a gondterheltség, Amy Brenneman a mentális szétcsúszás poszterarcát hozza, a legszebben azonban Liv Tyler szomorú. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy ennyi az, ami már most is egészen biztosan kiderült az HBO nyári nagy dobásából, ami úgy indul, mintha a Lostot látnánk a tükör másik oldaláról, de inkább úgy folytatódik, mint az Eljövendő szép napok: a bánat, a gyász húzódzkodik középre, nem pedig a kiindulópontot adó nagy rejtély, tömegek nyom nélküli felszívódása a földgolyóról. Mivel ennyi talán kevéske volna, a regényhez képest jócskán felturbózták az akciót, a hangulatot pedig felettébb baljóslatúra fokozták, hogy mindenki joggal sejthesse: hamarosan valami egészen rémes történik ismét. A sűrű atmoszféra jót tesz az első néhány epizódnak, de nem tudja elhallgattatni a néző válaszkövetelő énjét, így aztán nehéz elképzelni, hogy akkor is a sokat szenvedő szereplőkkel maradunk majd, ha még a félidő után sem kezdenek legalább felelettöredékeket csepegtetni a számos kérdés (mert hát a jelenben is akadnak furcsaságok) többségére. De akkor mi marad utána? A katasztrófahelyzetet követő emberi reakciók katalógusát mindazonáltal szépen felvázolja a sorozat a nihilizmustól a depresszión át a szektásodási hajlamig és tovább - de a megkerülhetetlenül nagy rejtélyek képbe emelése révén mintha pont azzal a lépéssel adna magának mattot a széria, amellyel magához édesgeti a sorozatfüggő nyomolvasókat. HBO, hétfő esténként
|
