Az első éjszakájukat a Garde de Valenton (Gare de triage de Valenton) egyik szolgálati épületében töltötték, magyarul tán bakterháznak mondanánk, mindenesetre a nagy sorompó mellett állt, s ha erősen meresztgette valaki a szemét, láthatta innen a gurítódomb tetejét is. Ellenben éjszaka csak az eltévedt mozdonyok hármas lámpái tolták maguk előtt lassan vakításig közelítő fényüket. Amúgy az őrház egész lakályos volt, úgy 14–16 négyzetméter. A felvigyázó, szőrös kis olasz pasas, bizonyos Gaetano Scucco szerzett kölcsönbe még egy karosszéket, szóval két karosszék, egy lestrapált íróasztal, kályha és egy isten tudja, honnan szalasztott dikó, melyen felváltva kellett volna osztozniuk, beosztást is készítettek hozzá írásban, de a vége az lett, hogy Scucco átaludta rajta gyakorlatilag az egész éjszakát. Kell-e mondani, horkolt istentelenül. Sztupa és Troché ücsörögtek mellette, Sztupa az asztali lámpa pisla fényénél még bele-bele is olvasott az ott heverő másodlagos frissességű l’Humanitébe, de csak George Marchais Maurice Thorez örökségéről szóló kolumnás vezércikkéig jutott, mert Troché nem nagyon hagyta figyelni, állandóan azzal jött, hogy figyelj, Sztupa, Párizsban vagyunk! Párizs, érted… Sztupa először csak vállat vonyított, beléd bújt valami Horváth Tivadar, vagy mi, de aztán rá is átragadt valamicske a lelkesedésből.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
