Úgy maradt

Az "NDK-indiánfilm" a rendszerváltozás utáni Magyarországon az értéktelen, a hamis, a hazug szinonimája lett. A bonmot emlékeim szerint egy jeles magyar írótól származik, és olyannyira átment a köztudatba, hogy a minap például egy sportcsatornán hallottam újra, persze a helyzethez igazítva ("úgy esett össze, mintha egy rossz endékás indiánfilmben lenne", mondta a szpíker a csatár szimulálására célozva).
Kétségtelen, a valahai keleti blokk legvonalasabb országának állami vállalatától kikerült munkák nem tartózkodtak az "embertelen amerikai imperializmus" kipellengérezésétől (lásd például az Osceola, az Ulzana profitéhes "befektetőit", vagy a Fehér farkasok elején megjelenő kövér, prémkabátos, cilinderes-monoklis főrészvényest, aki ugyan mossa kezeit, de végső soron ő minden baj okozója). Ám, horribile dictu, ez a fajta népnevelés semmivel sem szájbarágóbb, mint mondjuk a Star Wars-széria IV. részének Reagan-pártisága, vagy III. epizódjának Bush-ellenessége. Viszont legalább annyira érdektelen. Ahogyan George Lucas űrmeséjének politikai üzeneteire sem emlékszik senki, úgy a DEFA-indiánfilmekben is fölösleges csak azért is a kurrens pártvonalra utaló betétekre vadászni. Ellenben nem hagyható figyelmen kívül, hogy a gojkomiticses történetek igen népszerűek voltak Kelet-Európa-szerte (igaz, nem mind a tucat, legföljebb az 1972-es Tecumsehig). Ennek okát keresve azonban hiba lenne az ellenkező végletekbe esni (mint ahogyan 1990 után egynémely néhai DEFA-tényezővel ez megesett), hogy tudniillik az NDK-westernek nemhogy a párt ideológiai öklei nem voltak, hanem éppen ellenkezőleg, a megszállt keletiek elfojtott szabadságvágyát jelenítették volna meg az indiánok küzdelmeiben.

A kontextus

"Tud lovagolni?" - fordult Hans Mahlich keletnémet művészeti dolgozó a Jugoslavijafilm belgrádi irodájába lépő huszonnégy éves fiatalemberhez. Az igenlő válasz után kijelentette: "Akkor maga lesz Tokei-ihto. A rendező majd eligazítja" - és folytatta a konyakozást vendéglátóival. Így indult Gojko Mitic DEFA-karrierje, legalábbis a szerb származású színész egy három évvel ezelőtti interjúja szerint. (A beszélgetés tavaly nyár óta magyar föliratozással is hozzáférhető, négy folytatásban, egy-egy film - A Sólyom nyomában, Osceola, Apacsok, Ulzana - extrájaként.)

A sztori sokféleképpen ismert, ám a lényeg ugyanaz: Harald Reinl 1962-es Karl May-földolgozása, az NSZK-francia-jugoszláv koprodukcióban készült Az Ezüst-tó kincse - pontosabban annak előre nem látott hatalmas sikere - valósággal forradalmasította a kontinens kalandfilmiparát. A lehetőségre - hogy tudniillik az ókori történeteket földolgozó amerikai szuperprodukciókra, az ún. szandálos filmekre ráunt európai közönségnek valami újszerűt kell nyújtani - először az olaszok éreztek rá, akik aztán filmtörténetet írtak. Sergio Leone műfaj-interpretációja iskolát teremtett, az italo- (vagy spagetti-) western védjegyévé tett brutalitás és ironikus látásmód nemcsak honfitársaira, hanem az amerikai filmgyártásra is hatott (például Sam Peckinpah-ra vagy a hetvenes évek elejének dezillúziós westernjeire, mondjuk Arthur Penn Kis Nagy Emberére vagy Ralph Nelson Kék katonájára - utóbbi kettő egyébként meglepően hamar, két-három év múltán hozzánk is megérkezett). E pezsgésből az akkori magyar mozinéző alig valamit érzékelt: a Leone-filmekről legföljebb a Petőfi rádió hétfő délutáni kívánságműsorában hallhatott (ahol gyakran kérték Ennio Morricone zenéit), a dollártrilógia éppúgy ismeretlen maradt a honi dolgozó nép számára, mint a nyugatnémet Winnetou-sorozat Pierre Brice-szel és Lex Barkerrel. Az európai western fénykorában, a hatvanas évek végén semmi nem jutott el ide a műfaj javából (a Volt egyszer egy Vadnyugat fut majd be néhány évnyi késéssel).

Volt viszont Gojko Mitic, miután a már említett Mahlich produkciós vezető kiharcolta, hogy ezúttal a DEFA se maradjon ki az európai divathullámból. Hosszas előkészületek után 1966-ban jött ki az első keletnémet indiánfilm, a Liselotte Welskopf-Henrich regényeiből forgatott A Nagy Medve fiai, mégpedig a cseh(szlovák) Josef Mach rendezésében - mivel egyetlen német sem látott fantáziát a kísérletben. Tokei-ihto történetére azonban tódultak a népek a moziba a szoc. táborban, és az immár keletnémet direktorok a továbbiakban nem is vicceltek: 1975-ig minden évben újabb darabbal jelentkeztek, majd 1978-ban és 1983-ban is lenyomtak egyet-egyet, összesen tehát tizenkettőt.

A maga nemében

Ha méltányosak akarunk lenni, a DEFA munkáit ebben az összefüggésben kell vizsgálni és megmérni. Leonéval vagy Sergio Corbuccival persze érdemben nem összevethetők. A Gojko Mitic-filmek súlycsoportja a nyugat-európai Karl May-adaptációké vagy a román-francia Cooper-feldolgozásoké - ott viszont megállja a helyét. A mérce persze nem túl magas, s azt is alig néhány alkotás viszi át mind a Winnetou-, mind a DEFA-sorozatból (a Sergiu Nicolaescu-féle Cooper-átiratokból pedig egy sem). Bár A Nagy Medve fiai magán viseli a nyitódarabok számos nyűgét (a regények ismerete nélkül egynéhány részlet nehezen érthető, olykor kifejezetten zavaró, esztrád jellegű kísérőzene stb.), az elkövetkező években az idealizált, skanzenszerű indiánábrázolást (amiből például a Karl May-földolgozások soha nem tudtak kitörni) a tárgyiasabb megközelítés váltja föl. Néhány főhős - Tecumseh, Osceola, Ulzana - valós történelmi személyiség, a legsikeresebbnek bizonyult dakotatörténetek (a Welskopf-Henrich-adaptáción kívül A Sólyom nyomában és a Fehér farkasok) ugyancsak megtörtént eseményeken - az 1870-es évek Black Hills-i háborúin - alapulnak. A DEFA-széria messze legjobb darabja is ezek közül került ki: a Fehér farkasok hegyekben kóborló, lerongyolódott, éhségükben a lovukat felfaló dakotái, vagy a katonai erődből kitörni próbáló, asszonyostul-gyerekestül lemészárolt indián foglyai komolyabb dolgozatokban is simán elmennének, a végletesen pesszimista zárás pedig igencsak rímelt a prágai tavasz leverését követő kelet-európai hangulatra.

A DEFA-filmek (és nyugatnémet testvéreik) végzete nem annyira az idővel értelemszerűen előállt ötletszegénység lett (persze az is), hanem az eurowestern elvirágzása. A hetvenes évek elejére-közepére a műfaj mindent kiadott magából, s míg az élenjáró olaszok korábbi önmaguk parodizálásával aratták már a babérokat (például a Nevem: Senki), addig a németek rendületlen komolysággal gyűrték az ipart. Az érezhetően nagy ambícióval készült - látványos csatajelenetekkel, szépen fotografált lovasvágtákkal teli - Tecumseh sem kerülte el e csapdát a maga lírai vonulatával és azon törekvésével, hogy "nagy igazságokat" mondjon ki. De öszszességében élvezhető még kalandfilmként, ami a későbbi művekről (az Apacsok kivételével) már nem állítható. Az utolsó, 1983-as alkotás (Fehér Toll) pedig merő anakronizmus; nem csoda, hiszen a célközönség akkor már régen nem Gojko Mitic (vagy Pierre Brice) szabadságharcaira gyúrt, hanem Luke Skywalker és a Sötét Oldalra átállt apja közötti végső párviadalra.

A Bad Segebergben nyaranta megrendezett szabadtéri Karl May-fesztiválokon 1992-ben az ötvenkét éves Gojko Mitic váltotta az akkor már hatvanon túli nyugati Winnetout, Pierre Brice-t. A keleti főindián tavaly szeptemberig harcolt az igazságért a turisták előtt, s a beszámolók szerint a nyugdíjaskor felé közeledve is ugyanolyan elszántsággal lovagolt és vetette magát a földre harci helyzetekben, mint huszonévesen. Bad Segeberg biztos megélhetést kínált neki a megváltozott viszonyok közepette, de nem pusztán erről volt szó: az egykori sikereiről vagy a hús-vér indiánokkal való találkozásáról meghatottan beszélő Gojko Mitic rokonszenves, közvetlen, de a világot, hogy is mondjuk csak, nem a maga bonyolultságában látó nagyra nőtt kamaszként jelenik meg előttünk. "Az egyetlen igazi sztárunk lesz" - jósolta anno Gottfried Kolditz rendező. Igaza lett; s hogy ez Gojko Mitic erényei mellett mennyiben magát a DEFA-korszakot minősíti, döntse el ki-ki a szíve szerint.

A filmeket a Mokép forgalmazza