James Bond titka – Ügynökakta vagy mesekönyv?

  • Gera Márton
  • 2015. november 4.

Film

23 film, hat színész – valamiért nagyon szeretjük James Bondot. Csak mi változunk, a 007-es nem. Vagy mégis?

Mint majdnem minden irodalmi mű, a James Bond-regények is áldozatul estek az összehasonlításnak: az olvasók találgatták, vajon van-e hasonlóság a szerző és a hős élete között. Valószínűleg maga az író, Ian Fleming lett volna a legmérgesebb, ha bárki azt feltételezi, ő nem élt olyan kalandos életet, mint hőse. Ahogy a 007-es, ő is gazdag családba született, éppen elég a gazdagba, hogy megutálja ezt a miliőt, nemi betegséget szerezzen egy prostituálttól, majd dolgozzon a kémelhárításnál, és elég információt szedjen össze ahhoz, hogy regényt írjon kalandjaiból. De inkább inni és dohányozni szeretett,, így egy házasság kellett ahhoz, hogy 1953-ban nekiálljon az első regényének, a Casino Royale-nak. A főhös nevét egy James Bond nevű ornitológustól kölcsönözte, aki nem is tudott erről, így később Fleming azzal mentegetőzött, ha a tudós felfedez majd egy szörnyű madárfajt, nyugodtan nevezze el róla. 1966-ig még tizenegy könyv következett és két novelláskötet, ami bőven elég pénzt hozott ahhoz, hogy az író 38 éves korában napi 70 cigarettát tudjon elszívni. Meg ahhoz, is hogy két producer, Albert R. Broccoli és Harry Saltzman felfigyeljen a figurára, és megvegye a megfilmesítési jogokat. Valójában már az első Bond-filmek esetében sem a rendező személye, hanem a két producer elképzelése számított, mert azt mindketten tudták, hogy eladható és kedvelhető hőst akarnak a vászonra vinni, és a hidegháborús hangulatban született regények csak kiindulópontot jelentettek.

Ian Fleming

Ian Fleming

 

 

Mese, fegyverrel

Ha így nézzük, a James Bond-filmek leginkább profin elkészített mesék, ahol a jó mindig győz, és le lehet vonni az erkölcsi tanulságot: soha sem szabad világuralomra törni. Minden annyira egyértelmű, hogy az inkább komédiába hajlik: az ellenfélnek nincsenek pozitív tulajdonságai, ő egyetlen gomb megnyomásával likvidálja a leghűségesebb csatlósát, ahogy azt már a második filmben is láttuk: az Oroszországból szeretettel című Bond-moziban az akkor még ismeretlen Blofeld, a későbbi nagy ellenfél egy mozdulattal megöli a mamelukot, aki nem intézte el a 007-es ügynököt. De hát Bondot senki sem tudja elintézni, ő akkor is frissen vasalt öltönyben jelenik meg, ha előtte kidobták egy repülőgépből.

Nyilván mindenki tudja, hogy a kémek élete nemcsak játék és mese, de két óráig mégis jó ezt hinni. Hogy van egy fickó, aki minden nőt megkap, megöl pár bűnözőt, és ezért kapja a fizetését. „Maga egy alkoholista, nőgyűlölő, szexista, egoista ember, de baromi jó kém” – mondja az egyik részben M, a titkosszolgálat vezetője. De nem igazán vagyunk biztosak abban, hogy a mondat második fele igaz, mert hát James Bond mindent csinál, csak éppen nem kémkedik, nem jön rá összefüggésekre, nem nyomoz, inkább csak beutazza a világot, lefekteti a nőket, majd jöhet a leszámolás. Ezek a mozik még véletlenül sem kémfilmek, legalábbis senki nem vette őket komolyan. Ki venné komolyan az olyan sorozatot, amelynek egyik részében az ellenfél egy komplett világot hoz létre az űrben, és egy új nemzedéket akar nevelni, miután elpusztítja a Földet? Persze a Bond-filmek mindig is ebben voltak igazán jók: egymásra licitáltak, mindig nagyobbat, jobbat, többet akartak nyújtani, mint a korábbiak. Ha ez előző részben egy tengeralattjárón játszódott a cselekmény, nem volt mese, a következőben már fel kellett menni az űrbe. Mondjuk, az 1979-es Holdkelte nem csupán a korábbi részekre volt válasz, hanem az egész űrversenyre is, meg hát a Star Warsra.

És hiába nélkülözött minden realizmust a sorozat, azért mégiscsak beszivárgott a valóság. Valahogy mindig együtt mozgott a történelemmel: amikor az oroszok voltak a gonoszok, ők lettek Bond ellenfelei, amikor drogbárók fenyegették a világot, a 007-es gyorsan leszámolt néhánnyal. Arra azért vigyáztak a forgatókönyvírók (és hát Fleming), hogy még véletlenül se legyen semmi diplomáciai gond, az oroszokról mindig kiderült, mégsem őket kell legyőzni, csak valami szakadár szovjet tábornok akarja elpusztítani a világot.

A filmesek elég sokat tanultak James Bondtól, aki jött, látott, és feladta a leckét a rendezőknek. Az akciójeleneteket ügyesen megkomponálták, és a hatvanas években elég jól nézhetett ki, amikor a Csak kétszer élsz egyik jelenetében vitorlázógépek lövik egymást a levegőben. Mégis, mintha ez az egész leragadt volna a múlt században, a 2000-es évek elején még mindig azt próbálták eladni, amit negyven évvel ezelőtt, vagyis a szexista, érzelemmentes ügynököt.

 

Ezek ugyanazok

 

Persze negyven évig tökéletesen működött a dolog, és senkinek sem tűnt fel, hogy az újabb James Bond-film majdnem pontosan ugyanolyan, mint az előző. Vagyis mindenkinek feltűnt, de nem volt a fontos, legfeljebb a producerek azért jelezték, ha váltani akartak, ha például a macsó helyett komédiázót képzeltek az ügynök szerepébe, akkor új főszereplőt szerződtettek.

Sean Connery

Sean Connery

 

 

Nem könnyű azzal vitatkozni, hogy az első a tökéletes Bond, még mindig Sean Connery 1962-es mellszőrzete a legizgalmasabb – bár ha pontosak akarunk lenni, akkor nem Connery játszotta először az ügyönököt, hanem 1954-ben egy tévéfilmben Barry Nelson. És tényleg valami nagyon hasonló figurát írt meg Fleming: egy kemény ügynököt, aki képes megpofozni egy nőt, és élvezettel csavargatja a gyengébbik nem karját. Connery olyan Bondot teremtett, aki tökéletesen helytáll a hidegháború idején, és még arra is képes, hogy nyomozzon. Pedig már az is szerencse, hogy egyáltalán ő játszotta el az ügynököt, a két producer ugyanis a válogatások során leginkább a színészek felsőtestét figyelte, de hát hiába az izmos kockahas, ha a jelentkező alkalmatlan. Connery nem volt alkalmatlan, hétszer játszotta el a 007-est, és még azt is lehet mondani, hogy a legelején kémfilmeket láttunk, ahol a világot valóban valós veszély fenyegeti. Aztán jött a Goldfinger, és nagyjából ez lett a Bond-filmek alfája és ómegája, benne a legendás főcímmel, Shirley Bassey hangjával, és mindazzal, ami később meghatározta a szériát: a gazdag ellenfél – az anekdota szerint Fleming a magyar származású építészről, Goldfinger Ernőről mintázta a karaktert –, akinek egy különös segédje van, és persze az a néhány nő, akivel a 007-es együtt hempereg. Jött is a siker, a harmadik rész nagyobb bevételt hozott, mint a korábbi kettő együttvéve, a világnak egy jelentős része rajongott a filmért, amelyben egy néma szolga dobálja a vaskarimájú kalapját.

Nem is akarták Conneryt leváltani, csak hát menni akart, de úgy látszik, a pénz már akkor is nagy úr volt, mert még kétszer visszatért, 53 évesen is eljátszotta az ügynököt a beszédes Soha ne mondd, hogy soha című nem hivatalos filmben – bár ezt már nem igazán kellett volna.

George Lazenby

George Lazenby

 

 

Elég jól jellemzi a producerek hozzáállást, hogy Connery távozása után azért választották az ausztrál modellt, George Lazenbyt, mert az a válogatáson megmutatta, mekkora fizikai ereje van. Azt már nem igazán sikerült megmutatnia, milyenek a színészi képességei, pedig a rendező, Peter Hunt nagyon igyekezett, és odáig jutott, hogy sokak számára az 1969-es Őfelsége titkosszolgálatában a leggyűlöltebb Bond-film lett. Pedig ha jobban megnézzük, nincs vele különösebb gond, sőt: végre egy emberi figurát látunk, aki képes sírni – milyen csodás lett volna, ha Lazenby helyett egy valódi színészt kapunk –, aki szerelmes is tud lenni, ráadásul annyira, hogy elveszi a szeretett nőt, de a világ, vagy legalábbis a SPECTRE nevű bűnszervezet kegyetlen, és az esküvő után megöli az asszonyt. Közben akciófilm volt ez a javából, amely csak néhol hajlott paródiába, a néző nehezen értette, miért nem ismeri fel Bondot ellenfele, ha már egyszer találkoztak. De hát Fleming így bánt hősével, nem zavartatta magát, hogy Bond feleségét megölték, a következő kötetben már egy újabb nővel hempergett. És a készítők sem zavartatták magukat, a rajongókat szerették volna meggyőzni, hogy Bond még mindig az a macsó fickó, aki egykoron volt, ezért Lazenby ment, Connery visszajött, bár csak egyetlen rész erejéig, de mindenesetre sikerült meggyőznie a kétkedőket, hogy a korábbi próbálkozás egy mellékvágány volt, a 007-es többé nem sír.

Roger Moore

Roger Moore

 

 

Talán csak Fleming sírt volna, ha látja, mi történik a 007-essel a hetvenes években, hogyan lesz mesteri paródia a regényeiből. Mindenesetre az 1973-ban debütáló Roger Moore pontosan értette, mit várnak el a producerek, és a nézők is értették, mit akar Moore, aki felismerte, hogy elég nehéz komolyan venni egy olyan ügynököt, aki az órájával lövöldözik. Ezért elvitte egészen a burleszkig a  karaktert, könnyed és mézes-mázos volt, és közben egyetlen mondatát sem lehetett komolyan venni, mindig futotta egy poénra. Ő lett a brit kém, aki légpárnás gondolával közlekedik a Szent Márk téren, mialatt éppen Johann Strauss keringője szól. Nem mondunk nagy hülyeséget azzal, hogy Moore érzett rá leginkább a sorozat ízére, és ízlelte is elég sokáig, csak 1985-ben, a Halálvágta idején már elég szembeötlő volt, hogy egy közel hatvanéves ember ugrándozik az Eiffel-tornyon.

A következő Bond, Timothy Dalton lehetett volna a dilemmázó ügynök, ha valami ne csúszik félre. Hiába edződött Shakespeare-szerepeken Dalton, a Halálos rémületben, és A magányos ügynök esetében elfelejtették megírni a forgatókönyvet. Időközben ugyanis elfogytak az alapanyagok, nem volt több Fleming-regény, így mást kellett kitalálni. Maradt a reflektálás a korabeli amerikai akciófilmekre, ahol drogbárókat üldöznek kemény harcosok, és minden megvan, csak a stílus hiányzik. Szóval: éppen az veszett el, amitől olyan piszkosul élvezetesek voltak ezek a mozik, és a nézők is érezték, hogy baj van, a két film elég rosszul teljesített a pénztáraknál.

Pierce Brosnan

Pierce Brosnan

 

 

Azt hihetnénk, jött a felismerés, hogy ez már nem működik, a világ már túllépett a katapultüléses kocsikon és az egoista ügynökökön. Dehogy lépett túl, legalábbis ezt mutatta az 1995-ös Aranyszem sikere, ami pontosan azokra az elemekre épült, mint a korábbi filmek, azzal a különbséggel, hogy Dalton helyett megkaptuk Pierce Brosnant, aki remekül egyesítette elődjei előnyeit, éppen annyira volt megnyerő és humoros, amennyire kellett. Csak közben megváltozott a világ, a rajongók láthatták, hogy tényleg vannak komoly veszélyek, nem elvetemült milliárdosok garázdálkodnak, hanem nagyon is valós terrorszervezetek. És a hiába dőlt a pénz a Halj meg máskor bemutatása után, rá kellett jönni, hogy ennyi volt, a szériát meg kell reformálni.

És ezzel meg is érkezünk a mába. Daniel Craig 2006 óta 007-es, és hiába szidta a fél világ, hogy egy alacsony és szőke ember nem lehet Bond, ő megmutatta: lehet. Más korszak ez: Bond már nem mindenható, mi több, még a szerelme is elárulja. De úgy látszik, erre volt szükség: Craig Bond-filmjei, a Casino Royale, A Quantum csendje és a Skyfall az eddigi legsikeresebb 007-mozik, és nincsenek kétségeink, hogy a hamarosan látható Spectre is hasonló sorsra jut.

A legújabb Bond-filmről szóló kritikánkat e heti nyomtatott számunkban olvashatják.

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.