„Újra piacra dobták az uborkájukat” - Wolfgang Becker filmrendező

Film

Új filmjében a Good Bye, Lenin! rendezője egy törtető újságíró és egy legendás festőművész keser­édes történetét tálalja fel, mind a művészvilágnak, mind az újságírásnak görbe tükröt állítva. Az Én és Kaminskit már játsszák a mozik. A német rendezőt Berlinben értük el telefonon.

Magyar Narancs: Kik ma a legtúlértékeltebb művészek?

Wolfgang Becker: Mi is a neve? Tudja, annak az olasz pornószínésznőnek a volt férje, az az amerikai fickó…

MN: Jeff Koons.

WB: Igen, ő. Messze, messze ő a legtúlértékeltebb művész manapság. Amit ez az ember művészet címszó alatt előállít, az nem más, mint színtiszta szar. Damien Hirst számos művével is így vagyok, szerintem ezek is messze az értékükön felül vannak elkönyvelve.

Daniel Brühl és Becker

Daniel Brühl és Becker

 

MN: Az Én és Kaminskiből az Én egy törtető újságíró, egy öntelt, kibírhatatlan alak. Régi, kibékíthetetlen ellentét feszül a művészek és zsurnaliszták között, a filmesek például kifejezetten rühellik a filmkritikusokat. Volt úgy, hogy a legszívesebben behúzott volna egyet valamelyiknek?

WB: Nem hiszem, hogy a kritikusok eredendően rosszindulatúak lennének; persze van néhány ilyen alak is, de a többség nem az. Azt azért elég szerencsétlennek gondolom, hogy a lehúzó kritika sokkal vonzóbb műfaj, mint, mondjuk, egy elismerő szöveg. Sokkal látványosabban lehet íróilag brillírozni egy lehúzó írásban, legalábbis sokan így gondolják.

MN: Szóval, érezte már úgy, hogy bemosna egyet valamelyik kellemetlenkedő filmkritikusnak?

WB: Egyetlenegyszer éreztem erre késztetést. A kritikát bírom, a rosszindulatot, az övön aluli vagdalkozást nem. Amikor valaki bele akarja törölni a lábát a másikba. Csináltam egy rövidfilmet a Németország ’09 című rövidfilm-füzérbe. Amit az egyik kritikus a nyakamba zúdított, az kimerítette a rosszindulat fogalmát.

false

MN: A filmvilágban is hasonló sznobéria tombol, mint a kiállításmegnyitók környékén? Az igazi művész arról ismerszik meg, hogy feketét hord feketével?

WB: Én magam is feketét hordok feketével, de nem sznobizmusból, hanem mert egy kicsit túlsúlyos vagyok, és tudja, hogy van ez; azt mondják, a fekete slankít. Amúgy nem rajongok a vörös szőnyegekért, ha csak tehetem, távol maradok a filmes partiktól, mindentől, amit úgy hívnak, hogy „szcéna”.

MN: Beszélnünk kell a Spreewaldi uborkákról. A Good Bye, Lenin! sikere óriási lökést adhatott az NDK-s uborkamárkának.

false

WB: Egy hajdani NDK-snak természetesen nem kellett bemutatni a Spreewaldi uborkát, de egy nyugatnémetnek nem sokat jelentett a márka. A Good Bye, Lenin! sikerén felbuzdulva a jó spreewaldiak, megneszelve a piaci rést, újra piacra dobták az uborkájukat – elég jó üzletet csináltak, ha nem tévedek. Később, egy interjúban említettem is, hogy kicsit bántva érzem magam, amiért az uborkások egy szóval sem említették, mennyit tettünk a Spreewaldi uborkáért. Persze csak viccelődtem. Úgy látszik, a spreewaldiak is értették a viccet, mert nem sokkal ezután kaptam tőlük egy egész rekesz uborkát és egy meghívót az uborkafesztiváljukra. Sajnos nem mentem el. De nem csak az uborka, az NDK-s esti mesék Homokemberkéje is túlélte a fal leomlását, igaz, ebben nem a mi kezünk volt, ez a Good Bye, Lenin!-től függetlenül történt. A Homokemberke nagy történelmi túlélő, azon ritka kreálmányok egyike, amit a Nyugat átvett az NDK-tól.

MN: Úgy tűnik, a Spreewaldi uborkával lehet viccelődni, a török államfővel viszont nem. Áll a bál a tévés humorista, Jan Böhmermann Erdoğant kigúnyoló verse körül; a törökök egy ősrégi paragrafusra hivatkozva Böhmermann büntetőjogi felelősségre vonását követelik, és Merkel engedni látszik az ügyben. Ön kinek a pártján áll?

false

WB: Ami a verset illeti, az rossz, ízléstelen. De a kontextus a lényeg; Böhmermann épp azt demonstrálta, hogy meddig lehet a szatírával elmenni, és mi az, ami már nem megengedett. Maga a szkeccs, mint szkeccs, elég gyenge volt, sokkal jobban is meg lehetett volna csinálni, ám ez nem ok arra, hogy Merkel kancellár a törökök előtt elítélje a verset, csak azért, mert Böhmermann sértegette Erdoğant. Egyfelől ott van nekünk a művészet, a szatíra szabadsága, másfelől, ha Erdoğan sértve érzi magát, pereljen. Ezt egyébként meg is tette. Ám itt jön a történetbe a csavar, mert létezik a német büntető törvénykönyvnek egy paragrafusa, egy ősrégi, még a császári időkből származó paragrafus; a külföldi kormányfők megsértése miatt eljárás indítható, de csak akkor, ha erre a német kormány is rábólint. Merkel rábólintott; döntsön az igazságszolgáltatás. Ezzel óriási hibát követett el szerintem, de az igazi hiba a Törökországgal megkötött menekültügyi megállapodás volt. Azóta Merkel, kis túlzással, Erdoğan kezében van. Erdoğan nem demokrata, nem kenyere a sajtószabadság – talán nem tőle kéne leckét venni demokráciából. Merkel megoldása az volt, hogy rendben, döntsön az igazságszolgáltatás Böhmermannról, mi meg gyorsan megszüntetjük ezt az elavult 103. paragrafust.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Eli Sarabi kiszabadult izraeli túsz: Az antiszemitizmus most még erősebb, mint az elmúlt évtizedek alatt bármikor

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.