Magyar Narancs: Kik ma a legtúlértékeltebb művészek?
Wolfgang Becker: Mi is a neve? Tudja, annak az olasz pornószínésznőnek a volt férje, az az amerikai fickó…
MN: Jeff Koons.
WB: Igen, ő. Messze, messze ő a legtúlértékeltebb művész manapság. Amit ez az ember művészet címszó alatt előállít, az nem más, mint színtiszta szar. Damien Hirst számos művével is így vagyok, szerintem ezek is messze az értékükön felül vannak elkönyvelve.
| ||
MN: Az Én és Kaminskiből az Én egy törtető újságíró, egy öntelt, kibírhatatlan alak. Régi, kibékíthetetlen ellentét feszül a művészek és zsurnaliszták között, a filmesek például kifejezetten rühellik a filmkritikusokat. Volt úgy, hogy a legszívesebben behúzott volna egyet valamelyiknek?
WB: Nem hiszem, hogy a kritikusok eredendően rosszindulatúak lennének; persze van néhány ilyen alak is, de a többség nem az. Azt azért elég szerencsétlennek gondolom, hogy a lehúzó kritika sokkal vonzóbb műfaj, mint, mondjuk, egy elismerő szöveg. Sokkal látványosabban lehet íróilag brillírozni egy lehúzó írásban, legalábbis sokan így gondolják.
MN: Szóval, érezte már úgy, hogy bemosna egyet valamelyik kellemetlenkedő filmkritikusnak?
WB: Egyetlenegyszer éreztem erre késztetést. A kritikát bírom, a rosszindulatot, az övön aluli vagdalkozást nem. Amikor valaki bele akarja törölni a lábát a másikba. Csináltam egy rövidfilmet a Németország ’09 című rövidfilm-füzérbe. Amit az egyik kritikus a nyakamba zúdított, az kimerítette a rosszindulat fogalmát.
| ||
MN: A filmvilágban is hasonló sznobéria tombol, mint a kiállításmegnyitók környékén? Az igazi művész arról ismerszik meg, hogy feketét hord feketével?
WB: Én magam is feketét hordok feketével, de nem sznobizmusból, hanem mert egy kicsit túlsúlyos vagyok, és tudja, hogy van ez; azt mondják, a fekete slankít. Amúgy nem rajongok a vörös szőnyegekért, ha csak tehetem, távol maradok a filmes partiktól, mindentől, amit úgy hívnak, hogy „szcéna”.
MN: Beszélnünk kell a Spreewaldi uborkákról. A Good Bye, Lenin! sikere óriási lökést adhatott az NDK-s uborkamárkának.
| ||
WB: Egy hajdani NDK-snak természetesen nem kellett bemutatni a Spreewaldi uborkát, de egy nyugatnémetnek nem sokat jelentett a márka. A Good Bye, Lenin! sikerén felbuzdulva a jó spreewaldiak, megneszelve a piaci rést, újra piacra dobták az uborkájukat – elég jó üzletet csináltak, ha nem tévedek. Később, egy interjúban említettem is, hogy kicsit bántva érzem magam, amiért az uborkások egy szóval sem említették, mennyit tettünk a Spreewaldi uborkáért. Persze csak viccelődtem. Úgy látszik, a spreewaldiak is értették a viccet, mert nem sokkal ezután kaptam tőlük egy egész rekesz uborkát és egy meghívót az uborkafesztiváljukra. Sajnos nem mentem el. De nem csak az uborka, az NDK-s esti mesék Homokemberkéje is túlélte a fal leomlását, igaz, ebben nem a mi kezünk volt, ez a Good Bye, Lenin!-től függetlenül történt. A Homokemberke nagy történelmi túlélő, azon ritka kreálmányok egyike, amit a Nyugat átvett az NDK-tól.
MN: Úgy tűnik, a Spreewaldi uborkával lehet viccelődni, a török államfővel viszont nem. Áll a bál a tévés humorista, Jan Böhmermann Erdoğant kigúnyoló verse körül; a törökök egy ősrégi paragrafusra hivatkozva Böhmermann büntetőjogi felelősségre vonását követelik, és Merkel engedni látszik az ügyben. Ön kinek a pártján áll?
| ||
WB: Ami a verset illeti, az rossz, ízléstelen. De a kontextus a lényeg; Böhmermann épp azt demonstrálta, hogy meddig lehet a szatírával elmenni, és mi az, ami már nem megengedett. Maga a szkeccs, mint szkeccs, elég gyenge volt, sokkal jobban is meg lehetett volna csinálni, ám ez nem ok arra, hogy Merkel kancellár a törökök előtt elítélje a verset, csak azért, mert Böhmermann sértegette Erdoğant. Egyfelől ott van nekünk a művészet, a szatíra szabadsága, másfelől, ha Erdoğan sértve érzi magát, pereljen. Ezt egyébként meg is tette. Ám itt jön a történetbe a csavar, mert létezik a német büntető törvénykönyvnek egy paragrafusa, egy ősrégi, még a császári időkből származó paragrafus; a külföldi kormányfők megsértése miatt eljárás indítható, de csak akkor, ha erre a német kormány is rábólint. Merkel rábólintott; döntsön az igazságszolgáltatás. Ezzel óriási hibát követett el szerintem, de az igazi hiba a Törökországgal megkötött menekültügyi megállapodás volt. Azóta Merkel, kis túlzással, Erdoğan kezében van. Erdoğan nem demokrata, nem kenyere a sajtószabadság – talán nem tőle kéne leckét venni demokráciából. Merkel megoldása az volt, hogy rendben, döntsön az igazságszolgáltatás Böhmermannról, mi meg gyorsan megszüntetjük ezt az elavult 103. paragrafust.
