„Újra piacra dobták az uborkájukat” - Wolfgang Becker filmrendező

Film

Új filmjében a Good Bye, Lenin! rendezője egy törtető újságíró és egy legendás festőművész keser­édes történetét tálalja fel, mind a művészvilágnak, mind az újságírásnak görbe tükröt állítva. Az Én és Kaminskit már játsszák a mozik. A német rendezőt Berlinben értük el telefonon.

Magyar Narancs: Kik ma a legtúlértékeltebb művészek?

Wolfgang Becker: Mi is a neve? Tudja, annak az olasz pornószínésznőnek a volt férje, az az amerikai fickó…

MN: Jeff Koons.

WB: Igen, ő. Messze, messze ő a legtúlértékeltebb művész manapság. Amit ez az ember művészet címszó alatt előállít, az nem más, mint színtiszta szar. Damien Hirst számos művével is így vagyok, szerintem ezek is messze az értékükön felül vannak elkönyvelve.

Daniel Brühl és Becker

Daniel Brühl és Becker

 

MN: Az Én és Kaminskiből az Én egy törtető újságíró, egy öntelt, kibírhatatlan alak. Régi, kibékíthetetlen ellentét feszül a művészek és zsurnaliszták között, a filmesek például kifejezetten rühellik a filmkritikusokat. Volt úgy, hogy a legszívesebben behúzott volna egyet valamelyiknek?

WB: Nem hiszem, hogy a kritikusok eredendően rosszindulatúak lennének; persze van néhány ilyen alak is, de a többség nem az. Azt azért elég szerencsétlennek gondolom, hogy a lehúzó kritika sokkal vonzóbb műfaj, mint, mondjuk, egy elismerő szöveg. Sokkal látványosabban lehet íróilag brillírozni egy lehúzó írásban, legalábbis sokan így gondolják.

MN: Szóval, érezte már úgy, hogy bemosna egyet valamelyik kellemetlenkedő filmkritikusnak?

WB: Egyetlenegyszer éreztem erre késztetést. A kritikát bírom, a rosszindulatot, az övön aluli vagdalkozást nem. Amikor valaki bele akarja törölni a lábát a másikba. Csináltam egy rövidfilmet a Németország ’09 című rövidfilm-füzérbe. Amit az egyik kritikus a nyakamba zúdított, az kimerítette a rosszindulat fogalmát.

false

MN: A filmvilágban is hasonló sznobéria tombol, mint a kiállításmegnyitók környékén? Az igazi művész arról ismerszik meg, hogy feketét hord feketével?

WB: Én magam is feketét hordok feketével, de nem sznobizmusból, hanem mert egy kicsit túlsúlyos vagyok, és tudja, hogy van ez; azt mondják, a fekete slankít. Amúgy nem rajongok a vörös szőnyegekért, ha csak tehetem, távol maradok a filmes partiktól, mindentől, amit úgy hívnak, hogy „szcéna”.

MN: Beszélnünk kell a Spreewaldi uborkákról. A Good Bye, Lenin! sikere óriási lökést adhatott az NDK-s uborkamárkának.

false

WB: Egy hajdani NDK-snak természetesen nem kellett bemutatni a Spreewaldi uborkát, de egy nyugatnémetnek nem sokat jelentett a márka. A Good Bye, Lenin! sikerén felbuzdulva a jó spreewaldiak, megneszelve a piaci rést, újra piacra dobták az uborkájukat – elég jó üzletet csináltak, ha nem tévedek. Később, egy interjúban említettem is, hogy kicsit bántva érzem magam, amiért az uborkások egy szóval sem említették, mennyit tettünk a Spreewaldi uborkáért. Persze csak viccelődtem. Úgy látszik, a spreewaldiak is értették a viccet, mert nem sokkal ezután kaptam tőlük egy egész rekesz uborkát és egy meghívót az uborkafesztiváljukra. Sajnos nem mentem el. De nem csak az uborka, az NDK-s esti mesék Homokemberkéje is túlélte a fal leomlását, igaz, ebben nem a mi kezünk volt, ez a Good Bye, Lenin!-től függetlenül történt. A Homokemberke nagy történelmi túlélő, azon ritka kreálmányok egyike, amit a Nyugat átvett az NDK-tól.

MN: Úgy tűnik, a Spreewaldi uborkával lehet viccelődni, a török államfővel viszont nem. Áll a bál a tévés humorista, Jan Böhmermann Erdoğant kigúnyoló verse körül; a törökök egy ősrégi paragrafusra hivatkozva Böhmermann büntetőjogi felelősségre vonását követelik, és Merkel engedni látszik az ügyben. Ön kinek a pártján áll?

false

WB: Ami a verset illeti, az rossz, ízléstelen. De a kontextus a lényeg; Böhmermann épp azt demonstrálta, hogy meddig lehet a szatírával elmenni, és mi az, ami már nem megengedett. Maga a szkeccs, mint szkeccs, elég gyenge volt, sokkal jobban is meg lehetett volna csinálni, ám ez nem ok arra, hogy Merkel kancellár a törökök előtt elítélje a verset, csak azért, mert Böhmermann sértegette Erdoğant. Egyfelől ott van nekünk a művészet, a szatíra szabadsága, másfelől, ha Erdoğan sértve érzi magát, pereljen. Ezt egyébként meg is tette. Ám itt jön a történetbe a csavar, mert létezik a német büntető törvénykönyvnek egy paragrafusa, egy ősrégi, még a császári időkből származó paragrafus; a külföldi kormányfők megsértése miatt eljárás indítható, de csak akkor, ha erre a német kormány is rábólint. Merkel rábólintott; döntsön az igazságszolgáltatás. Ezzel óriási hibát követett el szerintem, de az igazi hiba a Törökországgal megkötött menekültügyi megállapodás volt. Azóta Merkel, kis túlzással, Erdoğan kezében van. Erdoğan nem demokrata, nem kenyere a sajtószabadság – talán nem tőle kéne leckét venni demokráciából. Merkel megoldása az volt, hogy rendben, döntsön az igazságszolgáltatás Böhmermannról, mi meg gyorsan megszüntetjük ezt az elavult 103. paragrafust.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.