„Valahol buli van” – Balaton Method

Film

Mozikban a Kodály Method-korszakot lezáró balatoni zenés örömködés, amely Szimler Bálint és Rév Marcell szerelemfilmje egy tóról, zenéről, életstílusról meg némi titokról.

Zenés kalandozások a Balaton körül: rezesbanda a kacskaringós csúszdán, bikinis vokálkörben gitárszóló egy vitorláson fekve, vadulás a strandon, erdőjáró éjszakai kabriózás, archív kép az egykor a parton latexoverallban éneklő Demjén Rózsiról, vagy egy sima templomi buli. Aki szerette Szimler Bálint és Rév Marcell (interjúnk velük itt olvasható) Kodály Method-os, újító videoklipjeit, nem fog csalódni a némiképp roadmovie jellegű, egész estés balatoni zenés filmjükben sem.

Pedig kockázatos vállalkozásnak tűnhet a Balaton Method (az is), de ismerve az eddigi lelkes szakmai és közönségfigyelmet, na meg tudva, hogy a film egy sikeres közösségi finanszírozás eredménye, ha jobban belegondolunk, talán nem is akkora a rizikó – főleg, hogy a srácok neve ma már alapvetően garantálja a minőséget, és akkor még a szerepet vállaló zenekarokról nem is szóltunk.

false

Az egysnittes felvételek, amelyek egyszeri, nem ismételt, élő zenét rögzítve egészen különböző formációkat hoznak érdekesebbnél izgalmasabb szituációkba, szinte mindegyike olyan jelenetet komponál, ami alapesetben eszünkbe se jutna. Üdítő látvány az Elefánt tagjait vízibicikliken vagy a Bin-Jipet egy kompra berendezkedve látni, miközben a szállított Wartburgból, Kispolskiból és egyéb, ma már retrószámba menő autókból egyszer csak a Talamba Ütőegyüttes tagjai pattannak ki, és használnak minden létező, hangzó felületet Harcsa Veronika és zenekara kísérete gyanánt. De az sem utolsó húzás, hogy Hó Márton és a Jégkorszak a Balaton vizében énekli, hogy „pókember lettem”, meg hogy „Purgatórium, hello”, miközben egyszer csak elmerülnek a vízben, mi meg „megyünk” utánuk, majd nem sokkal később térdig a tóban állva zenélnek tovább - de a kacsaúsztató mélységű vízből egy másik pillanatban meg a Honvéd Férfikar bukkan elő, akik búvárszerkóban segítenek. Látható még a retrószálloda erkélyein zenélő Napra, a titokzatos lakban daloló Sena, egy kultúrház színpadán díszletbe bújt, majd azt kiforgató Akkezdet Phiai vagy a nyaraló Quimby is.

false

Ha a Balatonról ódákat zengő, meghatározó akusztikus élmény eddig a „nekem a riviéra” meg a „napfény járja át a szívem újra”, esetleg a „balatoni nyár” volt, akkor épp itt az ideje elrugaszkodni a víztől, és a kortársiságot előtérbe helyezve beújítani valami progresszívebbet. Az ilyenfajta igényeket messzemenőkig kielégíti a Szimler–Rév-páros: méghozzá úgy, hogy mellőzik a konvencionális giccset, de bátran használják a jó érzést keltő, ismert és szeretett balatoni toposzokat, amiket a csodás kékséggel egészítenek ki.

Egyedüli hiányérzetet a kevés narratíva okozhat, mert ilyesmit csak nyomokban tartalmaz a film, bár nem is ez a fő profilja. Ez a könnyűzenei dokumentumfilmszerűség egyszerűen csak másról szól, és talán zavaró is lenne, ha sztorikat kreáltak volna hozzá az alkotók.

false

A zenei kreativitáson túl – hogy tudniillik minden lehet (tökéletes) hangszer – a képi megoldások már-már lenyűgözőek. A víz alatti vagy épp a magasban készült, a sötét és a vakítóan világos képek, az extrém mozgások mindegyike telitalálat. A Balaton Methodban pedig végtére is az az igazán rokonszenves, hogy bárkinek (annak is, aki nem ismeri az összes zenekart, zenészt, vagy akár egyikért-másikért kicsit sem rajong) komplett élményt nyújthat a hipp-hopp véget érő, gördülékeny film. Nosztalgikus érzéseket kelt a Punnany Massif és a Gizella Női Kar meg a Kalungu Ütőegyüttes ebédlői jelenete, meglepő a vonatból előbukkanó kamarazenekar, amely a pályaudvari, majdnem spontán minikoncertet kíséri, vagy a játékosan egymást előző Volkswagen kisbuszok haladása.

false

A sokféle jelenetből épülő, de mégsem kifejezetten szkeccsjellegű, kamerára komponált egyedi sztorikból összetapadó film valószerűsége elég vonzó ahhoz, hogy ne bírjunk magunkkal a moziszékekben, vagy most azonnal nyarat akarjunk a Balatonon.

Kell ennél több?

Forgalmazza a Boddah

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.