Magyar Narancs: Brooklyn Brighton Beach nevű negyedében gyerekeskedett. Balhés környék volt?
Harvey Keitel: Brooklyn nagyon is az volt. Mint tősgyökeres brooklyni állíthatom, hogy aki Brooklynban nőtt fel, az csak akkor úszhatta meg az utcai balhékat és verekedéseket, ha sosem tette ki a lábát otthonról.
| ||
MN: A hetvenes évek legbefolyásosabb amerikai kritikusa Pauline Kael volt. Rettegett, kíméletlen megmondóember volt, de az önök generációját támogatta; magasztalta az Aljas utcákat és a Taxisofőrt, Paul Schradert (a Taxisofőr forgatókönyvíróját) pedig személyesen is segítette. Kael meglátásaiból tanult valamit?
HK: Az égvilágon semmit. Figyeltem, hogyan játszanak az általam nagyra tartott színészek, és szerencsém volt, mert jó tanáraim voltak. És, hogy el ne felejtsem: az olvasás is sokat segített. De nem a kritikaolvasás, hanem az igazi irodalom.
MN: A Taxisofőr után több olyan filmben is szerepelt, melyeket nagyra tartanak ugyan a kritikusok, mégis eltűntek a süllyesztőben. Ott van például az Aljas utcákkal rokon Ujjak, amiben Jimmy Fingerst, a pénzbehajtóként dolgozó zongoristatehetséget alakította, vagy ugyancsak 1978-ból az autógyári munkások közt játszódó Jóbarátok.
| ||
HK: Az Ujjakat James Toback írta, és ez volt az első filmje rendezőként. Ő mindig egy jó orrhosszal megelőzte a korát, ezt a jó szokását a mai napig megtartotta. A közös munka hatalmas szabadságot adott, olyan távlatok nyíltak meg előttem, mintha egy végeláthatatlan mezőn rohangálnék. Később a franciák feldolgozták a filmet (Jacques Audiard Romain Duris-re osztotta Keitel szerepét A halálos szívdobbanásban – K. G.), de nem tudom, mire mentek, nem láttam a filmet. Schrader filmjében, a Jóbarátokban Richard Pryorral forgattam együtt, micsoda komikus volt, egy zseni! Nemcsak a kamerák előtt, a forgatási szünetekben is látszott rajta, hogy egy született lángész. Ami a fogadtatást illeti, csalódás volt, de a kudarcot nem vettem a szívemre, én mindkét filmből csak tanultam.
| ||
MN: Azt már korábban bevallotta, hogy a Lulu a hídon kedvéért nem tanult meg szaxofozni, de az Ujjak előtt azért csak vett zongoraórákat, nem?
HK: Nem, nem, zongorázni sem tanultam meg. Botorság lett volna akár csak elkezdeni is. Azt a virtuozitást, amit a szerep megkövetelt volna, úgysem érhettem el. Az ilyet nem lehet elsajátítani, nem vagyok én egy Glenn Gould! Színész vagyok, azt gyakoroltam, hogy a figura bőrébe bújva hogyan adhatom át magam a zenének.
| ||
MN: Menjünk tovább az elsüllyedt klasszikusok sorában: Állj, határ! ’82-ből. A rendező Tony Richardson, a partnere: Jack Nicholson. Nicholson azt állítja, ez élete legjobb filmje.
HK: Kifejezetten jó emlékeim vannak a forgatásról. Tony Richardson nagy formátumú alak volt, úgy emberileg, mint rendezőként, Jack pedig, nos, Jack mindvégig a legjobb formáját hozta: színészként mindig is a nagylelkűség jellemezte. A Cinikus hekusban játszottam vele újra, ezt a filmet immár ő rendezte. Ha elém tolna egy szerződést ebben a pillanatban, amiben az áll, hogy az összes filmet, amiben életem végéig játszani fogok, mind Jack rendezi, nem tétováznék: elfogadnám.
MN: Lassan Wes Anderson házi színészének számít. Mostanában a könnyedebb műfajok fekszenek jobban?
HK: A komédia szívügyem. Imádom csinálni. Nehéz lenne elmondani, mi zajlik Wes és a színészei között a forgatáson, annyi minden cserél gazdát rendező és színész között. Egy kívülállónak ezt nehéz lefordítani. A Grand Budapest Hotelben egy korabeli börtöntölteléket játszottam. A tetoválásoktól kezdve mindennek megvolt a maga szerepe a filmben.
| ||
MN: Többször is felmerült, hogy Martin Scorsese megrendezi a The Irishman című gengszterfilmet, amiben ön és Robert De Niro ismét együtt szerepel. Érintettként mit tud a projekt állásáról?
HK: A The Irishman, ha el is készül, nélkülem fog elkészülni. Én is csak annyit tudok, amennyit olvastam róla. Vagyis semmit.
MN: A produkciós cégét The Goatsingersnek hívják. Furcsa egy név…
HK: Nem olyan furcsa, ha ismeri a tragédia szó ógörög eredetét. A tragosz kecskét jelent, az oide pedig dalt. Hát, innen a Goatsingers. A legelső görög színészeket hívták így.
Korábbi interjúnk Harvey Keitellel itt olvasható.
