Magyar Narancs: New Yorkban élsz. Gyakran jársz castingra?
Marozsán Erika: Változó, néha hetente, de van olyan is, hogy hónapokig nem történik semmi. De nem úgy kell elképzelni, hogy minden alkalommal kicsípem magam, és elmegyek egy meghallgatásra; a legtöbbje ma már úgy megy, hogy az ember otthon, házilag felveszi magát videóra, és interneten elküldi az ügynökségnek. Egy kicsi jelenetet kell felvenni a filmből, általában átküldik a szerep elemzését is. Mindig akad egy ismerős, aki segít, és felmondja a párbeszéd másik felét.
MN: Igényel az ilyen otthoni önfelvétel valami extra színészi képességet?
ME: Én ezt mindig úgy fogom fel, mint egy színházi próbát. Amúgy meg nem kell ezt nagyon komolyan venni. Ha úgy veszem, már az is nagy megtiszteltetés, hogy van egy nagy amerikai ügynökség, a William Morris nevű mamutcég, amely velem is foglalkozik. Ezt inkább úgy élem meg, mint valami vicces elfoglaltságot; amikor egyik nap Steven Soderberghnek, a másik nap meg Michel Gondrynak küldözgeted a próbafelvételeidet, abban azért van valami csiklandozó.
MN: Külön ügynököd van az amerikai, a német és a magyar karriered egyengetésére?
ME: Az angol nyelvterületet az amerikai ügynökség fedi le, a németet és általában az európai produkciókat a német ügynökség intézi. És a Terápia óta van magyar ügynököm is.
MN: Mi a különbség a működésük között?
Fotó: Sióréti Gábor
ME: Amerika óriási piac, ezért az amerikai ügynökségnek elsősorban az a feladata, hogy szerepet hajtson fel a színészeknek, ezzel szemben a német ügynökségek olyanok, mint az ügyintézők vagy a jogászok; szerződéseket írnak, jogilag képviselnek, nekik nincs módjukban szerepeket felhajtani. A magyarországi ügymenet a némethez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy a hazaiak sok színész életében kreatívan, önálló produkciókkal is részt vesznek. Amerikában létezik, mondjuk, száz iroda, ahova a stúdiók leadják a szereplőigényüket, és ezek az irodák mint a gépek okádják magukból az ajánlatokat. Nagyjából minden idegen ajkú, velem egykorú szerepnél felmerülök mint lehetőség. Adott esetben arról is meg lehet győzni a producert, hogy európaira változtassa a forgatókönyvben például még fekete nőként szereplő figurát. Ennyire laza kategóriák ezek. Németországban egy kicsit más a helyzetem; oda köt a legtöbb munkám, a Szomorú vasárnap akkora siker volt, hogy azóta van egy nagy bónuszpontom náluk. A németek szeretik romantizálni az idegen ajkúakat, szeretik a gaz csábítót, a nagy szenvedőt, a nagyon elesett nőket játszatni velük. Valami romantikus bura veszi őket körül, és én is benne vagyok ebben a burában.
MN: A Szomorú vasárnap juttatott be az amerikai ügynökségre is?
ME: Ezt a filmet a világon szinte mindenhol forgalmazták. Olyan országokban lett kultusza, mint Dél-Korea vagy Új-Zéland. Iránban például nekem is kultuszom lett, egy fiatal filmestől tudom, aki a vizsgafilmjét akarta velem forgatni, hogy az iráni feketepiacon külön kollekcióként árulják az összegyűjtött filmjeimet. Évekbe telt, mire a Szomorú vasárnap eljutott Amerikába, de amikor eljutott, ott is nagy siker volt, persze a saját kategóriáján belül, az idegen nyelvű művészfilmek piacán. Los Angeles pedig olyan hely, hogy ha jön egy új hús, akkor a szájára veszi a város, ideig-óráig mindenki róla beszél. Elkezdett zizegni a levegő körülöttem, a stúdiók kíváncsiak lettek rám. Valahogy innen indult ez a történet. Az viszont már csak tőled függ meg az ügynöködtől, hogy miként élsz a lehetőségekkel.
MN: Miért költöztél Amerikába?
ME: A Los Angeles-i lehetőség adott volt, de most a férjem miatt élünk New Yorkban, neki lett állása ott. A gyerek miatt pedig egyszer csak dönteni kellett, hogy hova járjon óvodába, s mi most New Yorkot választottuk. Az elmúlt két évben amúgy sokat dolgoztam itthon, s ezalatt itthon éltünk.
MN: Több interjúban is elmondtad, hogy Brooklyn Heightsban laktok. Ugyanott tehát, ahol Gabriel Byrne is, aki a Terápia amerikai változatában, az In Treatmentben játszotta a főszerepet.
ME: Kétutcányira lakik tőlünk. Egy kávézóba járunk, ő az egyik sarokban ül, mi meg néha a másikban. Egyszer behívtak az amerikai Terápia castingjára, a második vagy a harmadik évadra kereshettek színészeket. Az azért vicces volt, hogy reggel egy kávéházban ülök Byrne-nel, és még aznap készítenem kellett egy próbafelvételt, ahol őt kellett odaképzelnem magam elé.
MN: Itthon is volt casting?
ME: Nagyon komoly casting volt, soha életemben nem kellett még ennyi szöveget megtanulnom. Legalább négy különböző epizódból kellett 10-10 perces részeket előadnom. Svédországban forgattam egy német tévéfilmet tavaly nyáron, amikor megkaptam a négy jelenetet, onnan jöttem át a magyarországi meghallgatásra. Olyan volt, ahogy Amerikában csinálják. Ott, ha bejutottál az utolsó körbe egy tévésorozatnál vagy egy nagyobb filmnél, az már úgy zajlik, mint egy kamaraszínházi előadás. Kibérelnek egy színháztermet, vagy harmincan ülnek a nézőtéren, a színpad be van világítva, van egy kis díszlet, és ott vannak a sztárok is. Van egy kis Hollywood glamour hangulata az egésznek. Az ilyen helyzetekhez nagyjából hozzá vagyok szokva, ezért nem volt új, hogy annyi ember előtt kellett szerepelnem.
Kritikánk a Terápiáról itt olvasható.
