Film

Victoria

  • 2015. november 15.

Film

A főszereplő spanyol lány egész Berlinig menekült koncertzongorista karrierjének kudarca elől, éhbérért pincérkedik, s gond nélkül elmegy bulizni négy ismeretlen fiúval, még ő tartja a lelket az addig oly nagyarcú macsókban, amikor azokat egy maffiózó bankot rabolni kényszeríti.

Ritka film az olyan, amelyet a felvételekor alkalmazott technikai kunszttal reklámoznak. Ennek a német thrillernek azonban fokozza a hatását, ha a néző tudja: az egészet real time-ban, egyetlen kamerával, egyvégtében vették fel, s nincs benne semmi trükk (mint a Birdmanben, mondjuk): a könnyed hetyegésnek induló, majd bankrablásba és véres menekülésbe torkolló berlini éjszaka története tényleg vágás nélkül kerül a szemünk elé. (Bár van a filmnek vágója, csak az ördög tudja, mivel is járult hozzá a végeredményhez.)

Az alkalmazott metódus fokozza a történések valódiságának illúzióját, s fokozza a feszültséget is. Egyfelől elismeréssel adózunk az operatőr, a norvég Sturla Brandth Grøv­len, de még inkább a színészek, különösen a karakterét bámulatos koncentrációs képességgel megformáló és a film során hihetetlen fizikai teljesítményt nyújtó főszereplő, Laia Costa munkájának. Másfelől viszont a film maga rá is szorul erre a háttértudásra. E nélkül valószínűleg jobban feltűnne az építkezés darabossága, szemet szúrnának a történet logikai ellentmondásai, a szereplők közötti viszonyok kliséi, a zárlat könnyen megjósolható, erőltetett fordulatai. Akkor csak egy tucatfilm volna. Így meg azt mondja rá az ember, hogy aha, milyen ér­dekes.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.