A főszereplő spanyol lány egész Berlinig menekült koncertzongorista karrierjének kudarca elől, éhbérért pincérkedik, s gond nélkül elmegy bulizni négy ismeretlen fiúval, még ő tartja a lelket az addig oly nagyarcú macsókban, amikor azokat egy maffiózó bankot rabolni kényszeríti.
Ritka film az olyan, amelyet a felvételekor alkalmazott technikai kunszttal reklámoznak. Ennek a német thrillernek azonban fokozza a hatását, ha a néző tudja: az egészet real time-ban, egyetlen kamerával, egyvégtében vették fel, s nincs benne semmi trükk (mint a Birdmanben, mondjuk): a könnyed hetyegésnek induló, majd bankrablásba és véres menekülésbe torkolló berlini éjszaka története tényleg vágás nélkül kerül a szemünk elé. (Bár van a filmnek vágója, csak az ördög tudja, mivel is járult hozzá a végeredményhez.)
Az alkalmazott metódus fokozza a történések valódiságának illúzióját, s fokozza a feszültséget is. Egyfelől elismeréssel adózunk az operatőr, a norvég Sturla Brandth Grøvlen, de még inkább a színészek, különösen a karakterét bámulatos koncentrációs képességgel megformáló és a film során hihetetlen fizikai teljesítményt nyújtó főszereplő, Laia Costa munkájának. Másfelől viszont a film maga rá is szorul erre a háttértudásra. E nélkül valószínűleg jobban feltűnne az építkezés darabossága, szemet szúrnának a történet logikai ellentmondásai, a szereplők közötti viszonyok kliséi, a zárlat könnyen megjósolható, erőltetett fordulatai. Akkor csak egy tucatfilm volna. Így meg azt mondja rá az ember, hogy aha, milyen érdekes.
Forgalmazza a Vertigo Média
