tévésmaci

Vidám kacsák

  • tévésmaci
  • 2022. január 5.

Film

Amikor Sztupa és Troché menekültek, Sztupa futott elöl, Troché a nyomában, úgy volt vele, ha van egérút, azt Sztupa megtalálja...

Lehet, hogy ő maga is megtalálná, de Sztupa biztosan megtalálja, s neki nem kell törődnie semmivel, csak szedni a lábát. Szedte is, mint az őrült, s még így is nehezen tartotta a lépést. S tényleg nem is törődött semmivel, még azzal sem, hogy a tűzoltólépcső korlátja épp rongyosra horzsolja a markát, csak konstatálta. Földet érve aztán Sztupa a közeli belváros felé vette az útját, a tömegben nyilván könnyebb láthatatlanná válni. Csakhogy ahhoz még át kellett vágni egy kurva nagy parkon, mert itt milyen sok a zöld, ez a város büszkesége, s utána még egy meglehetősen elhagyatott raktársoron is, s csak utána jön az az – ugyancsak mocskosul hosszú – utca, amelyiken a direkt múlt századira fazonírozott villamos bezötyög a belvárosba.

Mindehhez képest persze még a park is egy örökkévalóságnak tűnt, tele furcsa alakkal, mintha a fákról is üldözők potyogtak volna, mintha minden miniszobor és óriás kertitörpe (elég sok volt ebben a parkban, egyesek szerint Anthony Gormley szobrai, de Ómafa feljegyzései még a város nevét is homályban hagyják), szóval Troché úgy érzékelte, hogy minden szobor és törpe walkie-talkie-zik, s mind azt ordítja épp a rádiójába, hogy ők merre haladnak éppen. Ez valószínűleg érzéki csalódás volt, de lehet, hogy nem. Az viszont nagyon is valóságosnak tűnt, ahogy Sztupa feltépte a legközelebb eső raktárépület kapuját. Sírt, csikorgott az ormótlan vasszerkezet, Troché csodálkozott, hogy nem szakadt ki a helyéből, kinyílt volna akkor is, ha hét lakat van rajta, gondolta – az agyában ugyanolyan fogócska folyt, mint amilyennek lábmunkájával a részese volt. Belülről nem is tűnt raktárnak, inkább valami nyugalmazott üzemcsarnok volt, melyben fénykorában egymástól nem messze hegesztettek zártszelvényeket ügyes munkáskezek. Sztupa egyenesen s rendületlenül haladt át rajta, egyikük sem nézett hátra, csak az a zaj ne jött volna mögöttük, amelyből újra feltépett kapura, felborított hordókra, felborított létrákra lehetett csak következtetni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.