tévésmaci

Vidám kacsák

  • tévésmaci
  • 2022. január 5.

Film

Amikor Sztupa és Troché menekültek, Sztupa futott elöl, Troché a nyomában, úgy volt vele, ha van egérút, azt Sztupa megtalálja...

Lehet, hogy ő maga is megtalálná, de Sztupa biztosan megtalálja, s neki nem kell törődnie semmivel, csak szedni a lábát. Szedte is, mint az őrült, s még így is nehezen tartotta a lépést. S tényleg nem is törődött semmivel, még azzal sem, hogy a tűzoltólépcső korlátja épp rongyosra horzsolja a markát, csak konstatálta. Földet érve aztán Sztupa a közeli belváros felé vette az útját, a tömegben nyilván könnyebb láthatatlanná válni. Csakhogy ahhoz még át kellett vágni egy kurva nagy parkon, mert itt milyen sok a zöld, ez a város büszkesége, s utána még egy meglehetősen elhagyatott raktársoron is, s csak utána jön az az – ugyancsak mocskosul hosszú – utca, amelyiken a direkt múlt századira fazonírozott villamos bezötyög a belvárosba.

Mindehhez képest persze még a park is egy örökkévalóságnak tűnt, tele furcsa alakkal, mintha a fákról is üldözők potyogtak volna, mintha minden miniszobor és óriás kertitörpe (elég sok volt ebben a parkban, egyesek szerint Anthony Gormley szobrai, de Ómafa feljegyzései még a város nevét is homályban hagyják), szóval Troché úgy érzékelte, hogy minden szobor és törpe walkie-talkie-zik, s mind azt ordítja épp a rádiójába, hogy ők merre haladnak éppen. Ez valószínűleg érzéki csalódás volt, de lehet, hogy nem. Az viszont nagyon is valóságosnak tűnt, ahogy Sztupa feltépte a legközelebb eső raktárépület kapuját. Sírt, csikorgott az ormótlan vasszerkezet, Troché csodálkozott, hogy nem szakadt ki a helyéből, kinyílt volna akkor is, ha hét lakat van rajta, gondolta – az agyában ugyanolyan fogócska folyt, mint amilyennek lábmunkájával a részese volt. Belülről nem is tűnt raktárnak, inkább valami nyugalmazott üzemcsarnok volt, melyben fénykorában egymástól nem messze hegesztettek zártszelvényeket ügyes munkáskezek. Sztupa egyenesen s rendületlenül haladt át rajta, egyikük sem nézett hátra, csak az a zaj ne jött volna mögöttük, amelyből újra feltépett kapura, felborított hordókra, felborított létrákra lehetett csak következtetni.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.