„Feledkezzünk meg a normalitásról!”

Uberto Pasolini filmrendező

Film

A leginkább az Alul semmi producereként ismert rendező beleszületett az olasz filmművészetbe. Luchino Visconti a nagybátyja, távoli rokoni szálak fűzték Pier Paolo Pasolinihez, s a Ponti családdal is rokonságban áll. Mindezek ellenére már öt évtizede Angliában él. Harmadik filmje, Az örökbeadás egy minimalista mestermű, amely egyszerre szól a halálról, az apai szeretetről, a felelősségtudatról, illetve az isten hiányáról vagy épp a jelenlétéről.

Magyar Narancs: Az örökbe­adás valós eseményt dolgoz fel. Hogyan talált rá a történetre?

Uberto Pasolini: Egy angol újságban olvastam egy fiatal apáról, aki halálos betegen egyedül maradt 4 éves kisfiával, és kétségbe­esetten új szülőket keresett a gyereknek. John ablaktisztítóként keresi a kenyerét, nincs családja, a felesége visszament Ukrajnába, otthagyta rá a gyereket, barátai sincsenek. Az egész életét Michaelnek, a kisfiának szenteli. Ezzel szemben nekem nagyon privilegizált életem van, Londonban lakom a feleségemmel, biztos anyagi javakkal rendelkezem, sok barátom van. Nagyon megrázott az eset, magam is apa vagyok, feltettem magamnak a kérdést, hogy mit tennék a férfi helyzetében. Kapcsolatba léptem a szociális szervezettel, amelyik a valódi apa ügyével foglalkozott. Tőlük mindössze annyit tudtam meg, amennyi a filmben is szerepel, az apa egyedülálló, szerény keresettel rendelkezik, munkáskörnyezetben él. Kutatásokat végeztem az örökbeadás-örökbefogadás szabályairól, családokkal, egyedülállókkal találkoztam, akik szerettek volna örökbe fogadni, vagy már sikerült is nekik. Szociális munkásokkal beszéltem, akik közvetítenek, összehozzák a családokat pszichológusokkal, akik segítenek a gyerekeknek az elválás-befogadás nehéz érzelmi pillanatainak zökkenőmentessé tételében. Sok remek emberrel ismerkedtem meg.

MN: Anglia helyett miért helyezte a történetet Észak-Írországba, Belfastba?

UP: Valami kulturálisan nagyon speciálisat igyekeztem megmutatni. Bizonyos értelemben minél különlegesebb egy helyzet, annál univerzálisabb és igazabb lehet. A nehéz téma miatt nem ment könnyen a költségvetés összehozása. Az egyik ír munkatársunk segített Belfastban forgatási helyszíneket találni. A kisfiút játszó Daniel Lamontra is ott találtunk rá. Olyan magától értetődő természetességgel létezett a kamera előtt, hogy leesett az állunk. Az apát játszó James Nortonnál kevés érzékenyebb színészt ismerek a 30-as korosztályból, az első perctől szimbiózis alakult ki Daniellel. Jamest főleg a tévés munkáiból ismertem (Happy Valley, Grantchester, The Nevers – a szerk.). Különleges képessége van arra, hogy a tekintete apró rezdülésein keresztül kommunikáljon anélkül, hogy sokat beszélne. A forgatókönyv nem a dialógusokon alapul, nagyon csendes, intim, diszkrét filmre törekedtünk, ahol egy testtartásból, tekintetből, fejmozdulatból is megérezni, hogy mi zajlik apa és fia között. A sok szöveget, magyarázkodást mások filmjeinél sem kedvelem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.