„Hé, punk! Hová mész azzal a virággal? Friscóba megyek, hogy beszálljak egy pszichedelikus bandába” – Frank Zappa 1968-ban írta a hippigúnyoló Flower Punk című dalt, amivel látnoknak bizonyult; tíz évvel később ugyanezekkel a sorokkal már egy másik világraszóló szubkultúra reprezentánsait tudta volna vérig sérteni, hiszen a punk védjegye nem holmi virágcsokor, szitár-, meg Hammond orgona futam volt.

E divatmozgalom az 1970-es évek végén minden mást a háttérbe szorított a pop világában, s a létező legmenőbb dolognak számított, de csak rövid időre – ugyanúgy, mint a hippiké egy évtizeddel korábban. Hatását, jelentőségét (jelentéktelenségét) azóta sokszor sokféleképpen írták meg, énekelték el, forgatták le, de a zappai látomást mostanáig senki nem vette komolyan.

Persze John Cameron Mitchell új filmjében sem arról van szó, hogy Sid Vicious beszáll a Jefferson Airplane-be, és dalt ír az LSD-ről, de igazából még „komolyan vevésről” sem beszélhetünk. Az Így csajozz egy földönkívülivel elsősorban kedves, romantikus vígjáték, az aranyszívű és békeszerető punk srác összejön a csodaszép űrlény-lánnyal, bár ezt nem nézi mindenki jó szemmel…

Csakhogy ennél sokkal fontosabb, hogy a történet 1977-ben Londonban, a punk aranyévében játszódik, hiszen ettől lesz különleges a limonádé. Sőt Mitchell számára a bájos sztori másodlagos (Neil Gaiman novellája magyarul is megjelent, a Törékeny holmik című kötetről 2009. február 26-án írtunk), nem csoda, hogy néha úgy tűnik, a film csak azért készült, hogy a rendező ficánkolhasson két univerzum, a hatvanas és a hetvenes évek világa között, noha az előbbit nem a hippik, csupán emberi külsejű űrlények jelenítik meg. Mégis inkább nosztalgikus e tudományos fantázia: az ufó ugyanis abból a dizájnos, színorgiás, pszichedelikus sci-fi világból érkezett, mely az 1960-as évtizednek – az „űrkorszak évtizedének” – volt épp olyan jellegzetessége, mint ama bizonyos békejel.

Biztosan lesznek nosztalgiázó nyugdíjasok és a (nyugati) retróra fogékony ifjak, akik már Mitchell ötcsillagos, kompromisszumot nem ismerő stílusgyakorlataival beérik, a többieknek viszont az sem baj, hogy a két főszereplő, az űrlénységét nagyon ügyesen hozó Elle Fanning és az efféle művek örök műtörténeti alapvetésének, a Quadropheniának főhősére, a fiatal Phil Danielsre megszólalásig hasonlító Alex Sharp remek alakítást nyújt.

Ugyanez sajnos nem mondható el a húzónévről, Nicole Kidmanről, aki ugyan jutalomjátékot kapott a „punk anyakirálynő” szerepében, de szinte minden megnyilvánulása erőltetett és hiteltelen. Leginkább a Rocky Horror Picture Show Frank N. Furterének – az ifjú Tim Curry megjelenítette – őrült mesterkéltségét próbálja „punkosítani”, de ami ezer éve (1974-ben) valóban ütött, most csak halovány próbálkozás.

A Hungaricom bemutatója