A drót sokféle dolgot szimbolizálhat, nemcsak a kötöttségeket. Jelképezhet jó vezetőt, szoros barátságot, vagy éppen hierarchikus viszonyt. Pataki Szandra filmje sokkal földhözragadtabb problémával indul, a csomósodással, az összegubancolódással. Elsőre bagatell ügynek tűnik, pedig egyáltalán nem az. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy e kivédhetetlen folyamat ma a civilizáció egyik legnagyobb problémája, és ugyan az elmúlt pár évtizedben igen komoly előrelépések történtek a teljes drótnélküliség (wireless) megteremtése érdekében – gondoljunk csak a telefonzsinórok minimalizálására –, e végső cél még mindig beláthatatlan távolságban van.
A WireLess első pillanatai Jankovics Marcell Sisyphusát (1974) idézik, pontosabban annak továbbgondolását, kiterjesztését: az összegubancolódott drót emberalakot ölt, ami vállára kapva önnön alkotórészét, a lehetetlennel veszi fel a harcot; kódolva van tehát a küzdelem. De Pataki nemcsak más eszközökkel (fájdalmas, rideg bábanimációval) ábrázolja a reménytelen harcot, mondandója is sokkal pesszimistább. Míg a nagy előd a hiábavalóságban is az emberi nagyságot és a hit erejét igyekezett pár percbe összesűríteni, itt épp az ellenkezőjét láthatjuk: az önzés, a másik eltaposása válik teremtő erővé, ami a látszólagos ellentmondás ellenére is teljesen magától értetődő.
A WireLess szó szerint húsba vágó, ám roppant látványos öt perce elsősorban kellemetlen szembesítés, ritka és bátor alkotói megnyilvánulás a hasonló terjedelmű (és általában poénra kihegyezett) animációs filmek világában.
