Magyar Narancs: Utolsó, budapesti Rameau-koncertje alapján sokan ismét barokk remekművek megszólaltatását remélték öntől. Mi alapján állította öszsze a mostani, kevéssé ismert darabokból álló műsort?
Marc Minkowski: Két okkal is tudok szolgálni. Egyrészt a francia romantika zeneirodalma hatalmas, mégis a hallgatók zömének Fauré vagy Saint-Sa‘ns neve hallatán csak a Requiem vagy az Állatok karneválja jut eszébe. Ezen szerettem volna változtatni úgy, hogy egy kis ízelítőt kínálok. Másrészt Anne Sofie (az est énekes szólistája, Anne Sofie von Otter) évek óta kér, hogy vegyük repertoárra a most elhangzó Cantaloube-ciklust, melyek igen régi, dél-franciaországi dalok énekhangra és zenekarra írt változatai. Ezután már csak azt kellett eldönteni, mi illene az énekekhez: mi az, ami szintén francia, de karakterében mégis más. Így került a képbe Saint-Sa‘ns fiatalkori, II. szimfóniája, mely a bőséges német befolyás ellenére megőrizte francia sajátosságait. Fauré Shylockja igazi színpadi zene, tele teatralitással, mégis a szerzőhöz méltóan lágy. S mivel van egy igen tehetséges fuvolistánk, úgy véltem, miért ne hallgatnánk meg egy concertantét is? Ez adta Saint-Sa‘ns Odelette-jének apropóját.
MN: Ennyire izgatja a romantika? Az ön zenei horizontja igen széles, mégis alapvetően a francia barokk zene megrögzött kutatójaként, szakértőjeként tartják számonÉ
MM: Akkor itt az ideje, hogy pontosítsunk, mert nem akarok bélyeggel a homlokomon katalógusba kerülni! Nem szakértője, csak szerelmese vagyok a korszaknak! Továbbra is fontos szerepet visz a barokk zene az életemben, de elképzelhetetlen, hogy leragadjak ott, ahonnan elindultam. Ennél sokkal szélesebb az érdeklődési köröm, szeretnék igazi zenei kaméleonná válni.
MN: Akkor szerelmesként hogyan ítéli meg a régi zene mostani állapotát? Változott valamit a hőskor óta?
MM: Felnőtt egy nagyon fiatal generáció, amely a diploma megszerzését követően nagyon magas szintű, modern eszközökön megszerzett hangszeres tudással bír. A kor technikai újításai révén bárki szellemi utazást tehet a múltba, akár a jövőbe is, s ez kedvez a kíváncsi, intellektuális beállítottságú zenészeknek, akik égnek a vágytól, hogy megtanuljanak korhű hangszereken játszani. S ez igen nagy különbség a korábbiakhoz képest, mert kíváncsi zenész akkor is sok volt, komoly kvalitásokkal bíró azonban jóval kevesebb. Igen, talán ez a legfontosabb, a nagyon magas színvonalú technikai tudás. Másrészt mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem egy múló zenei hóbort, hisz évek óta tart, s egyre több darab kerül repertoárra. Ami viszont zavar, hogy olyan sok ember igyekszik okosakat mondani a stílusról, a korról, és annyi marhaságot képesek összehordani! Nem igazán értem, miért fontos ez?! Számomra a lényeg, hogy a zenét a lehető legjobban csináljam - képes legyek helyesen értelmezni a leírtakat, képes legyek behatolni a szerző lelkébe.
MN: Korábban a karmesterség mellett színpadi rendezőként is be akart mutatkozni. Mintha valamit nem talált volna meg rendezőtársai elképzeléseiben...
MM: Ó, az évekkel ezelőtt volt! Az életem azóta annyit változott, hogy talán ma már öreg vagyok ehhez! Fel nem adtam, ha egyszer lehetőség adódik, élni fogok vele. Hosszú évekig zavart, hogy a szervezők-rendezők olyan énekeseket válogatnak a szereposztásba, akik nem illenek a darabba. Aztán találtam három-négy olyan direktort, akikkel érdemes együtt dolgozni, akár modern, akár autentikus koncepció mentén gondolkodunk. Mert az én mániám az, hogy a szerző üzenetét kell közvetítenünk. Ha néha meg is engedek magamnak némi szabadságot, akkor is azt mérlegelem, vajon a komponista mit szólna az ötleteimhez. Azt gondolom, az alkotó a leírt kottán keresztül készen kínálja a dramaturgiát, s ezt átadni, üzenetté formálni az igazi kihívás. Ezért igyekszem követni a leírtakat, elmagyarázni azt egyfelől a zenekarnak, másfelől velük együtt a közönségnek. Ezért tölt el örömmel a most megjelent felvételem, mely nem csak egy műanyag doboz, hanem igazi könyv. Van Gogh, Manet, Gauguin Provence-ról készített sok-sok festményével, amelyek szinte beszélgetésbe elegyednek a szintén e térség ihlette, Az arles-i lány című Bizet-szvittel. Tessék, ha nagyon akarja, ez valahol az én stílusom!
MN: Az előbb említette, hogy az élete megváltozott. Merre fordul érdeklődése a következő években?
MM: Ezt nem tudom megmondani, mert a dolgokat úgy fogadom el, ahogy jönnek. Igyekszem nem tervezni semmit, mert szeretem a pillanat sugallata alapján meghozni a döntéseimet. Persze a magam módján azért próbálom meghatározni, merre menjenek a dolgok. Évekkel ezelőtt például azt éreztem, hogy Bach zenéje olyan fontos és monumentális, hogy a megértéséhez még érnem kell. Örülök, hogy akkor így döntöttem, mert most igazi ajándék az ő darabjait előadni. Semmi nincs kőbe vésve, öt évvel ezelőtt magam sem gondoltam volna, hogy egyszer majd a "Carmen-szvit"-et fogom lemezre játszani, vagy Saint-Sa‘ns szimfóniáját adom elő a zenekarommal.
MN: Ön mindvégig mosolyog! Engem a szervezők figyelmeztettek, hogy nincs jó hangulatban, s ha hülyeségeket kérdezek, dührohamot kap, ezért idefelé beoltattam magam veszettség ellen. Árulja el, mivel tudtam volna felingerelni?
MM: A felkészületlenséggel! Az újságírók gyakorta gondolják, hogy az interjúalanyaik beszélő gépek, akiken csak megnyomnak egy gombot, és az ontja a válaszokat. Például az olyan értelmetlen kérdésekre, mint "Miért szereti a zenét?" vagy "Miért játszik francia zenét?", mondja meg, mi a fenét lehet ezekre válaszolni?! Talán később, ha több időm lesz, és filozofikusabb alkattá válok, képes leszek megválaszolni ezeket a kérdéseket is, de most mindez borzasztóan tud idegesíteni. Ha tőlünk elvárják, hogy készüljünk az előadásra, tessék maguknak is venni a fáradságot! De nyugodjon meg, szabadon és épen távozhat!
