Magyar Narancs: A német filmművészet újra felemelkedőben, épp az olyan fiatal rendezőknek köszönhetően, mint Fatih Akin. Szívesen részt venne egy újabb reneszánszban, negyven évvel a Fassbinder, Wenders, Schlöndorff, Trotta, Herzog fémjelezte "müncheni újhullám" után?
Hanna Schygulla: Valami születőben van, az biztos. A mozinál is úgy van ez, mint mindenütt másutt: kell egy lokomotív! És az a fiatal fiú (Fatih Akin) tele van élettel, erősen motivált, és nem önmagában érdekli a művészet, hanem a valóság részeként. Nagyon érdekli az élet, elkötelezett a társadalom iránt. Azt ugyan nem tudom, milyen magasra csap ez az új hullám és meddig tart majd. Én mindenesetre újra elérhető vagyok... Majdnem húsz évem telt azzal, hogy gondoztam idős szüleimet. Ezalatt nem tudtam olyan hosszú forgatásokra elszegődni, mint amire normális esetben képes egy színész. De most, hogy nem élnek, újra szabadon válogathatok a forgatókönyvek között. Nemrég egy grúz rendezőnő kért, hogy játsszam el a nemzeti hősüket, Anna Ahmatova költőnőt. Az a hátrány, hogy az új generáció mindig el akarja magát határolni az apáik eredményeitől, most kezd eltűnni. A Fassbinder halála után jövők gyökeresen mást akartak csinálni, mint ő, de újabban úgy látom, a fiatalok kezdik újra felfedezni Fassbindert, nem kizárólag Németországban, de külföldön is.
MN: Nemrég kiadott egy fotókkal illusztrált könyvet a barátairól "Te... Szemek, mint csillagok" címmel. Fassbinder központi helyet foglal el a visszaemlékezéseiben mint a nagy lokomotív.
HS: Nem is lokomotív volt ő, hanem űrhajó!
MN: Fassbinder hírhedten destruktív figura volt, egy kellemetlen alak, akit egy ízben alaposan helybenhagyott a saját stábja: jól elverték. Nem aggódott sokat érte?
HS: Dehogynem. Persze nehezemre esett végignézni, hogyan kezel le másokat. Nem tudom, miért van így, de akikbe szorult némi géniusz, azokban nemcsak hatalmas kreatív (vagyis alkotó) erőforrások vannak, hanem jelentős romboló erők is. És az ilyenek szeretik elnyomni a többieket, a hatalom emberileg deformálja őket.
MN: Kegyedet azért nem lehetett olyan könynyen elnyomni.
HS: Velem nem bánt rosszul. De tudja, ketten kellenek a tangóhoz! Fassbinder azokat alázta meg, akikben volt hajlam a szenvedésre. És ezt ő meglátta bennük. Ám ahogy telik az idő, egyre jobban érvényesül az, mennyi gyönyörűséget hozott ki az emberekből a filmjeiben. Azt hiszem, végül építőként, és nem rombolóként marad meg az emlékezetünkben.
MN: Sűrű életet élhettek: 1969-81 között huszonhárom (!) filmet forgattak együtt!
HS: Igen, ő összesen negyven filmet készített tizenhárom év alatt. Vele forgattam a legtöbbet, eleinte nagyon izgalmas volt az egész, ám egy idő után már nem akartam magam viszontlátni a filmjeiben. Négy évre visszavonultam a közös munkától. Õ nyomta tovább: ki tudja, vajon azért, mert érezte, hogy nincs sok ideje hátra, vagy azért végezte be ilyen hamar, mert túl sok energiát égetett el?! A drogok hozzásegítették, hogy fáradhatatlannak érezze magát, de a szív egy nap felmondja a szolgálatotÉ
MN: A magánéletén is ezerrel száguldott végig.
HS: Mindez olyan messzinek tűnik nekem. Annyi mindent elmondtak erről, nem akarok semmit hozzátenni. Hiszem, hogy az életműnek most már önmagáért kell beszélnie. Úgy élt, ahogy élt.
MN: 1981-ben Párizsba költözött, máig ott él. Távol akart kerülni Fassbindertől?
HS: Egy szerelem vitt engem Párizsba.
MN: Susan Sontag készített önnel Tarr Béláról egy interjút a The Village Voice-ban. Azt mondta, ez az ember nem az, akinek mondja magát!
HS: Tarr Béla nagy művész, de nem fogom magasztalni azért, mert a művészetet mindennél előbbre helyezi. Az abszolútumokban hisz: mindennek a műalkotást kell szolgálnia. Hidegen hagyja, hogy az embereket rosszul fizetik, és vacogva ácsorognak kint a hidegben. Meg is mondtam neki! Azt az interjút nem hátbatámadásnak szántam! De furcsa módon még ez sem érdekelte igazán, mert újra felkért egy szerepre. Õ és a magafajták annyira a művészetüknek élnek, hogy minden más kívül reked a látóterükön. Még amit én mondok, az sem jut el a füléig!
MN: Vagyis nem bánja, hogy pálcát tört fölötte...
HS: Nem akartam én ezzel leértékelni az életművét. Mindössze arról van szó, mindig úgy gondoltam, fontosabb teljes értékű embernek lenni, mint hatalmas művésznek.
