Az idén már másodszor látogattak a bűnös Budapestre a folyvást elégedetlenkedő gazdák képviselői. Traktort keveset hoztak, ételt annál többet - a megjelent fővárosi polgárok pedig lelkes tuszkolódással köszöntötték az ünnepi ingyenebédet.
A meghívó szerint a gazdák küldöttei és a fővárosi polgárok a "Gazdák terén" találnak egymásra - mint később kiderül, Kupper, a Fidesz fővárosi frakciójának elnöke egyszer már be is terjesztette a hivatalos névváltoztatásra vonatkozó javaslatát, ám a gazdák esküdt ellenségeiből álló közgyűlési többség aljasul leszavazta a jól átgondolt ötletet. Az említett malőr után továbbra is Felvonulási térnek nevezett placcon így Szent István napján is osztozni kényszerül egymással a Geszti-féle értelmetlen és unalmas ARC kiállítás a Magyar Gazdák Országos Szövetségének (Magosz) termékkóstolóval, krumpliosztogatással és népkonyhákkal kombinált gyűlésével; ezeket most csak a 70-es troli vonala választja el egymástól.
Eszed-iszod
Rossz szokásunkhoz híven ismét lekéssük a rendezvény warm up részét: a tárogatós ébresztőt, a tízórai ökumenikus istentiszteletet, az új kenyér megáldását és a Magosz-zászló felszentelését (zászlóanya: Wittner Mária). A "szentmise után nagygyűlés" fordulat mintegy megidézi a magyar politikai kultúra nemes hagyományait, ám ennél is fontosabb, hogy mire mindez lezajlik, már a delet is bőven elütötte a toronyóra. Márpedig a déli harangszó után és az eljövendő Jó ebédhez szól a nóta igézetében rögvest működésbe lép a Jakab István Magosz-elnök által megénekelt, örökké éhes Magyar Gyomor, és az emésztőnedvek semmiképpen sem termelődhetnek csak úgy, üresben pörögve, fölöslegesen. Márpedig erre - ugyebár egyszer van egy évben az új kenyér ünnepe, alkotmány- és Varga Miklós-ünnep - a gazdák is jó előre rákészültek: nyárson marha, kondérban gulyás, pörkölt és egyéb azonosítatlan, sok paprikával és tápláló zsiradékkal garnírozott étel rotyog. S láss csodát, mindez sokkal jobban csigázza az érdeklődő fővárosi polgárok képzeletét, mint a fél évvel korábbi traktorfesztivál: irgalmatlan sor alakul ki minden olyan sátor előtt, ahol legalább egy tál potya leves ígérkezik - még el sem készült az étel, de a polgárnők és polgárok már szigorúan, a hiánygazdálkodás sanyarú évei alatt elsajátított fegyelemmel állják a sort.
Egyszer jóllakni
Az ételért egyébiránt nem szegények vagy hajléktalanok tülekednek a leghevesebben, kisnyugdíjast is keveset látni - ők aligha bírnának ki egy háromnegyed órás sorban állást a tűző napon. Életerős, munkaképes (saccra alsó) középosztálybéliek rendeződnek anakonda-alakzatba egy kis tunkolnivalóért - aki megkapta az adagját, úgy, ahogy van, teli tányérral a kezében újra beáll a sorba (esetleg egy másikba), s inkább állva eszik, mintsem hogy mások elé tolakodjék: a készletek végesek, s az ünnep minden percét illik kihasználni. Szomorúan kell látnunk azonban, hogy egyeseken eluralkodik az átkos agon, a kompetíció üres szelleme, s a célba érkezés után már mit sem törődnek a megszerzett zsákmánnyal, mi több, némi csócsálás után otthagyják a szerencsétlenebb potyalesőknek (azért a Móricz-novellákban még nem így volt). Ismerjük népünket, tudjuk, hogy kereslete tetszőleges termék iránt fog végtelen rugalmasságot mutatni, amennyiben az ár nullára csökken: az ingyen osztogatott póréhagyma pontosan olyan keresett, mint a paprikás krumpli. S persze nem maradhat el a hasonló forrásból származó termékek kissé szürreális, szabad asszociációs technikájú felhasználása sem: korábban még nem találkoztam olyan emberrel, aki póréhagymával tolta volna a pörköltet - ezúttal viszont övék a tér. Sajnos az olcsó/ingyenes természeti javak szűkössége így is konfliktusokhoz vezet: amúgy hiányban nem szenvedő polgártársaink képesek egymásba vadul marni egy-egy darab (!) ingyen osztogatott zöldpaprikáért, mi több, megszokott látvány a szétgurult hálós krumplira vadászó háziaszszony is. Az ingyenes beszerzőút lassan paroxizmusba csap át: a nép hazavinné, vagy legalábbis megkóstolná az illusztrációnak szánt termékeket is (ilyenkor jön el az a pillanat, amikor, némi túlzással élve, már a formalinból is kiennék a parizert), s mikor a nyárson sült marha csontvázáról lenyesték az utolsó cubákot is, szemrevételezzük a kulturális kínálatot. A kitűzők, zászlók mind tematikájukban, mind megformáltságukban régről ismerősek, és így csak néhány mókás műsoros kazetta kelti fel figyelmünket (az egyik egyenesen a Gyertek ide, darutollas legények címet viseli), no meg a Kárpátia együttes Tűzzel-vassal című CD-je, melyet frappáns módon egy halom Wass Albert-kötet mellé helyeztek.
Éhe a szépnek
Már vagy egy órát töltöttünk a spontán népkonyházók társaságában, mikor rájövünk: tulajdonképpen tart még a nagygyűlés a tér egy másik sarkában - mondjuk az ingyenebédnél jóval kisebb érdeklődés mellett (ők nyilván már otthon belaktak, esetleg szégyellik magukat - ez utóbbi, tudjuk, elég valószínűtlen felvetés). Jakab István Magosz-elnök szavaiból mindenesetre kiderül, hogy jó kisdiák-ként már most vágja a centit, s tán azt is kiszámolta, mennyit kell még aludnia az eljövendő, új rezsimmel megpecsételt Kánaánig. Ekkor azonban, még a közönség számára is váratlanul, a gazdakörök kedvencét (sőt, ha lehet mondani, múzsáját), Mónikát (Rónaszeginé Keresztes Mónika hétgyermekes édesanya) szólítja a szónoki emelvényre, akit egy váratlan rétori gesztussal mintegy beemel a gazdák soraiba, majd megajándékoz egy háromkilós, jól átsült cipóval. Isten áldásával együtt győzni fogunk - derül ki Mónika meghatott viszontválaszából, majd az elnök az efféle rendezvényeken kedvtel-ve haknizó ismert szinkronszínészt szólítja, aki kissé tán már borközi állapotban méltatja Szent Lászlót, aki szintén ki nem állhatta a plazákat - nem is szólva a jöttmentekről. Erre a Szózat következik, ám Vörösmarty halhatatlan sorai sajnálatos módon belevesznek az elégedett szörcsögésbe és kitartó csámcsogásba.
