étel, hordó

Gyöngy – Velence

  • ételhordó
  • 2020. július 25.

Gasztro

„A Makovecz Imre-életmű gondozására 12 milliárd 420 millió forintot hagyott jóvá a kormány, a program 30 épületet érint” – olvashattuk az év elején. A Magyar Közlönyben megjelent lista alapján nincs ezek között a valaha nagy népszerűségnek örvendő velencei Cápa étterem, az a korai Makovecz-épület, amelynek történetén keresztül többé-kevésbé a hazai vendéglátás elmúlt öt évtizede elevenedik meg. A hatvanas évek elején emelt, de még ma is figyelemre méltó épület a hazai idegenforgalom megújulását volt hivatott megjeleníteni. Az autósokra gondolva helyezték el a 7-es főút mentén, miközben a velencei-tavi nyaralók szórakozását és szórakoztatását is szem előtt tartották. Fénykora az M7-es átadásáig tartott, és mivel a velencei idegenforgalmat sem sikerült annyira felpörgetni, hogy a parttól távolabbi egységek számítsanak, a lejtmenet a nyolcvanas évek elején megindult, a rendszerváltás után pedig felgyorsult. A Cápa a 2010-es évek elejéig bírta étteremként, jelenleg konditeremként működik. Mindez azért igazságtalan, mert a zárással nagyjából egy időben adták át a szomszéd telken a Gyöngy panziót, amely kezdetben nagy elánnal hirdette az étkezési lehetőségeit. Sült hal, egy­tál­ételek, palacsinta, nagyjából a parti kínálat volt műsoron, de a siker elmaradt. Legalábbis erre következtethetünk a panzió honlapjának azon bejegyzéséből, mely szerint „2017. október 15-től a panzió földszintjén kínai étterem nyílt. Az étterem a panziótól teljesen külön üzemelés alatt áll, ezért az étterem által szervezett egyéb programokkal kapcsolatban panziónk tájékoztatást nyújtani sajnos nem tud.” És nem csak ők. A megadott honlapon csak a cím (Velence, Balatoni út 25.) olvasható, ételválasztéknak, látnivalóknak se híre, se hamva, így csalódás csak a helyszínen ér bennünket, midőn a homlokzati „Gyöngy” felirat alatt ugyancsak gyöngybetűkkel azt olvassuk: „kínai gyorsétterem”. De az első gondolatot, a menekülést hamarosan valamiféle kíváncsiság váltja fel, hiszen az elmúlt évtizedben nagy ívben elkerültük a „klasszikus” kínai gyorsbüféket.

Ami azt illeti, az arculat mit sem változott az elmúlt 25 évben: odabent energiatakarékos félhomály, barna bútorok, filctollal írt étlap az üvegpultnál, mögötte sűrű, megkülönböztethetetlen pasztellszínű ételek, mosolygós kiszolgálás. Az viszont nem hagyományos, hogy az édes-savanyú levest nem olajozták agyon, így kevésbé gélszerű, ami egyértelműen az előnyére szolgál. Az kevésbé, hogy afféle bónuszként csirkehúst is tettek bele. Az illatos omlós csirke ugyancsak kellemes meglepetés, a hús ehető, a bunda sem tocsog, nagyon jó a hideg saláta is, szemben a csípős tofuval, amihez olyan szószt adnak, hogy az egy olajbányásznak is a becsületére válna. Viszont a kacsamáj nem csak azért örvendetes, mert újdonság erejével hat; a kukoricás rizsről ugyanez nem mondható el. Mivel az árakat sem a nem létező hon- és étlapról, sem a kapott számláról nem tudtuk kibogarászni, legyen elég annyi, hogy mindezért 3840 forintot kellett fizetnünk. Igaz, kis adagokat kértünk, de nem voltak azok.

Neked ajánljuk