Főzőtanfolyamainak, pláne tévés fellépéseinek köszönhetően Wang mester az egyik legismertebb kínai szakács Budapesten. Az idő is neki dolgozott, hiszen amíg a nyolcvanas évek végén egymásba értek a „rendes” kínai éttermek, pár évvel később, a gyorsbüfés stílusváltás után mutatóba is alig maradt belőlük, és ami maradt, ott sem tanfolyamokkal próbáltak nagyobb bevételre szert tenni. Úgy jön ez ide, hogy valaha Wang mester Lanzhou nevű étterme működött a Fő utca 71. szám alatt, majdnem a katonai ügyészséggel szemben, ám úgy 6-7 éve a majsztró, ott hagyva a tágas és elegáns üzletet, új helyszínt keresett. A Fő utcába pedig – úgy másfél évvel ezelőtt – beköltöztek a vietnamiak. A helyet Hanoiról nevezték el, átrendezték, kifényesítették, bár azt meg nem mondanánk, hogy a bútorok még Wang idejéből származnak-e, vagy egyenesen Ho Si Minh-városból hozta a tehertaxi.
Sokkal érdekesebb, hogy azóta egyesek rajongásuk jeléül a Fő utcát Pho utcára keresztelték át. Mi sem áll távolabb tőlünk, mint hogy a pár éve zajló fővárosi pho-leves cirkuszban mutatvánnyal jelentkezzünk, ám az elég meggyőzőnek tűnt, hogy ottjártunkkor hárman is megfordultak a helyen, és csak a levesre neveztek be. Mi viszont mindjárt egy kétszemélyes vegyes tálra (7990 Ft), ami persze csak névrokona a magyar változatnak. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy a bazi nagy fatálcát telepakolják mindenféle húsokkal meg rizzsel meg sült krumplival, hanem hogy végigetetnek velünk négy (öt?) fogást. A startkockán természetesen pho gőzölög. A benne lévő vékonyka marhahússzeletek csodásak, miként a tészta és a külön érkező citromos-csírás kistál is, ám az egész attól lesz fantasztikus, hogy a mellékelt paprikás fűszerrel is meghintjük. Kár, hogy ezt a cuccot csak akkor teszik az asztalunkra, amikor félig már megettük. Erre mondja Karinthy, hogy a pho, ha engemély kimár, de mindegegy, ha vildagár. Talán jobb lett volna elsőként a második fogás, a két miniatűr tavaszi tekercs, melyeknek nemcsak olajtartalma ideális
