étel, hordó

Kajahu

  • ételhordó
  • 2016. március 4.

Gasztro

Először azt hittük, hogy a Nagymező utcai K [at] ja [dot] hu önkiszolgáló étterem (Étel, hordó, Magyar Narancs, 2009. január 15.) friss hajtása nyílt meg a Petőfi Sándor utcában, a Párizsi utca sarkán, hiszen itt sem kérdi a pincér: mit hozhatok? Viszont itt nem kell tálcát sem ragadni, sem sorba állni… Hogyan lehetséges? Nagyon korszerűen. A Kajahuban minden asztal egyúttal számítógépes monitor, amely az étlapot vetíti, s a kurzor segítségével választhatunk. A megrendelt ételt ugyan nem holmi robotoktól, hanem hús-vér felszolgálóktól kapjuk, de ami késik, nem múlik. Ahogy a dalban áll: „A jövőt nem sejtheted.”

Különben meg pár évvel ezelőtt ki gondolt volna erre a megoldásra? Pedig hányszor tűnt örökkévalóságnak, mire kihozták az étlapot!

Ott persze még nem tartunk, hogy az ételeket is tudományos-fantasztikus igényességgel állítsák össze. A burgertől a pizzáig, a távol-keletitől a mexikóiig tart a választék, tudják, amit tegnap óta street foodnak szokás mondani. Szóval, komolyabb konyhai mutatványokra ne számítsanak!

A gyorsétkezdei jelleget erősíti, hogy a háromféle leves ugyanolyan hordóban (termosz?) áll, mint valami svédasztalos szállodában. Az izgalmasabbnak tűnő konyakos húslevest (690 Ft) választjuk, de azon kívül semmi érdemleges nem mondható róla, hogy érzünk valami pikáns aromát. Egy fokkal rosszabb a helyzet a cézársalátával (1490 Ft): a csirke és a zöldség ízetlen, a pirítós puha, ráadásul olyan, mintha nem keverték volna össze rendesen. A tojásos szürkemarhaburger (1490 Ft) már jobb, mert a hús első osztályú, de sokkal jobb lenne, ha nem lenne a zsömle és a tojás hideg. Szerény vigasz, hogy a mellé adott krumpli tűzforró, csakhogy nehéz, mint az ólom. Ellenben a margherita pizza (1290 Ft) jobb az átlagnál, ami nem is olyan kis dolog Pesten, a chili con carnéról (1690 Ft) pedig tényleg a legjobbat mondhatjuk. Lehet, hogy Mexikóban mást mondanának, de hát ez nem Mexikó. Örülünk, hogy jók a húsok, a bab és a többi, de főleg annak örülünk, hogy – a cézárral ellentétben – valódi értelmet nyer az „egytálétel” kifejezés.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.