Elfogultságot jelentek be: nekem már az emblémájuk is gyanús volt. Okkal feltételezhető persze, hogy a MÁV standard szárnyas kerekéből a szárny az, beleírva a vállalat neve, de akkor mire gondoltak: egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek? Magam sokáig inkább allegorikus fékábrázolásnak véltem, talán azért, mert "hoppá, álljunk csak meg egy kortyra!". Mindenesetre e megfejtéshez nem találtunk illusztrációt a múzeum (ránézésre úgy 70-80 négyzetméteres) pincehelyiségében rendezett - minden kicsinységre nagyralátó - tárlaton.
A rossz hír az az, hogy az Utasellátó még ma is létezik - naná, a legkorszerűbb felszereltséggel, az utolsó leheletig "utasbarát" hevülettel. Ilyenformán egy sikertörténethez van szerencsénk, nem eltagadva bizonyos, ám nyilvánvalóan korspecifikus anomáliákat (idézem: "mogorva csaposok, dermesztő fasírtos zsömlék, meleg sörök, koszos mosdók, följelentgető párttitkárok, szemérmetlen tolvajlás"). Na ne!
Nekem amúgy teljesen rendben van, hogy ünnepeljük a 60 éves Utasellátó vállalatot, mert ez milyen jó retró móka - de kicsit pirulok, ha arra érzem terelni magamat, hogy a sör attól volt rossz, mert olyan volt a világrendszer egy ideig. Ezen (hamis) állítás ugyanis menten kiiktatná az ünneplés minden lehetséges okát, beleértve tán a legsúlyosabbat is, hogy tudniillik a populáció egy kiszámítható kiterjedésű halmazának arra az időszakra esett a fiatalsága. Fájdalom, de tévút az önnön szerencsétlenségünktől tüzelt elérzékenyülés, ami a vállalat törzskönyvi lapja (felteszem, ez olyan volt akkor, mint ma a cégbejegyzés) láttán éri az embert. Mindközönségesen nosztalgia. Kifosztott - mert minden lírájától megfosztott - nosztalgia. Persze kordokumentumnak hibátlanok az újságok és kiadványok, kártyanaptárak avitrinben: a "Konzumfigyelő" - Vasutasok társadalmi, gazdasági és szépirodalmi lapja. Vagy az "Utasellátás" - a MÁV utasellátó dolgozóinak lapja (1963, 73, 86 és tessenek gyorsan megkapaszkodni: 1989. októberi az utolsó szám) - de ki vagyunk vele segítve.
A valósághoz, ahhoz, hogy min mentünk itt keresztül, nyilvánvalóan közelebb visznek a kiállított receptkönyvecskék, például az "Olcsó büféáruk, tészták receptajánlatai" vagy a "Tájékoztató a turista-csoportok étkeztetéséről és úticsomagok árajánlatairól". Ács Józsefné törzsgárdajelvénye és utasellátó-igazolványa olyan, mintha egy Cseh-Bereményi-dalból lépne ki. Ja, ha idejönne egyszer a Gothár Péter, leforgathatná a Megáll az idő 2-t. De félő, hogy András Ferenc fut majd be előbb, s mi bámulhatjuk a Nagy degeneráció visszatér, de inkább el se ment című filmet, amiben Réb (Cserhalmi György) vagy Makai (Eperjes Károly) beolvassa a szakmai kollégium 1953. (átigazítanák biztos '63-ra, senki nem él száz évig) október 1-jén kelt határozatát a várótermek, "kultúrvárótermek" rendbehozataláról, megfelelő felszereléséről. Hogy bizony ezekről gondoskodni kell. Evvel az erővel illetékes elvtársazhatnán(a)k is.
Az Utasellátó Vállalat hivatalos lapja ki van téve, lapozgathatjuk, van olyan kalauzi könyv is (dettó "szabad polcon"), amibe azt vezették, hogy melyik vonaton mikor ki volt szolgálatban - összehordtak, amit lehetett tehát. A falon szép tabló: Balogh Albert 1985-ig dolgozott prímási beosztásban a vasútnál, pályaudvari éttermekben hegedült, ma 77 éves (cikkek és fotók róla, rövid életrajz). Azok a szerencsétlenek, akik nekem hegedültek a vonaton, már nyilván nem élnek, de nem is álltak a MÁV alkalmazásában, inkább menekülőre fogták olykor a durcásabb kalauzok elől, végre is jegy nélkül cincogtak. Kit zavar, ha a kuncsaftnak a komplett hálókocsi-berendezésről (egyenruhás babával) az jut az eszébe, hogy mennyivel olcsóbban ki lehetett jönni akkor, ha a peronon alkudtunk meg a hálókocsikallerral. S szól a kórus (a kiállítás szelleme): hahaha, azok ilyen idők voltak. Micsoda idők, gyerek volt mindenki, korra és nemre való tekintet nélkül, beijedt gyerek... Hahaha, sztaniolpapírba csomagolt süti, csokirúdcelofán, kétdimenziós téli- és turistaszalámi-karikákkal rakott zsemle, meg a "legendás" (a szótól is falra mászok) Utas üdítő: "citromolajjal ízesített alkoholmentes szénsavas üdítő ital". Szavatossági idő, ugyan már, dehogy hatvan év, 14 nap! Két koszos hét.
Nos, minden további nélkül el tudom képzelni, hogy egy napon valamelyik szép, kultúrájáról meszsze földön híres hoch európai fővárosban (Berlinben vagy Párizsban, Londonban vagy Madridban) jön egy világhírű, de még kicsit megengedőn fiatalnak és zabolázhatatlannak mondható művész, és sajtótájékoztatón - ott lesz az Arte televízió is - jelenti be, hogy új, nagyszabású kiállításán bemutatja, élethűen berendezve, tokkal és vonóval, tollal és fegyverrel a Poklot. A Poklot, a piciny csodát! De egy firkász az utolsó sorból, nem is tud rendesen angolul, felröhög. Bocs, öreg, az már megvolt, a bazilika mellett Pesten, csak 2009. március végén már bezárt, elkéstél. És akkor a dédelgetett titán elpirul, nem hisz a fülének, ez hogy lehet, ellopták visszamenőleg az ötletét. Izgatottan matat a mobiljával. De már mindenki csak nevet rajta, micsoda egy utánjátszó pasas, a jobb érzésű megjelentek (a pozsonyi Új Szó és a bécsi Volkstimme munkatársai) sajnálkoznak, hogy ilyen banánhéjon csússzon el egy ennyire ígéretes karrier...
De önök higgyenek a szemüknek, a pokol jött el a bazilika mellé, maga Lucifer Utasellátó SC-trikóban, magyar-cseh-szerb-horvát utasszótárt lapozgatván, unott képpel kurkászva a nyomtatványok, gyufacímkék, képeslapok között, pillanatra megtelepedvén a megterített étkezőasztal mellett, 3 tablón böngészvén az árlapokat, minden korszakból, 1955-től... És leveri "véletlenül" az étkészleteket (a sima "menzait" és a díszes porcelánt egyként, a poharakat mind). A serlegeket és díjakat, amit a vállalat dolgozói nyertek, a bámészkodók fejéhez vágja: fusson, akinek nincs bora! Vagy: reszkessetek, egerek!
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, kedd kivételével naponta 11-től 19 óráig. Nyitva: március 30-ig
