étel, hordó

Millennium da Pippo

  • ételhordó
  • 2012. december 29.

Gasztro

Az Andrássy út Oktogon és Körönd közötti szakasza átmeneti sugárzás. Már nem a belváros, még nem a villás negyed, egyszerre szürke és egyszerre zöld. Bérházak, néhány szakbolt, no, és a gonosz hatvanas, az egykori félelem háza. Míg a keresztutcákban kifőzdék, borozók légiója, az éjjel-nappali közértekről nem is beszélve, itt azt látni, hogy a Lukács cukrászda nemrégiben húzta le a redőnyt. Ezen a pár száz méteren sok mindent összevethetünk, de a stílusidegenség csimborasszója mégis egy olasz étterem. Talán nem is véletlen, hogy épp ott cövekeltünk le egy ködös péntek este.


A Millennium da Pippo (MdP) a Rózsa utca sarkán várja a kedves vendéget, nyáron még teraszt is kitettek kedvcsinálónak. Mit mondjunk? A "szabadtéri installáció" láttán nem a La dolce vita ugrott be. Most viszont - hogy betérünk - úgy fest a dolog, mintha Sosztakovics VII. szimfóniáját cserélnénk egy korai Dolly Roll-albumra. Látványkonyha, vakító fehér abroszok, telt ház, olaszul köszönő magyar pincérlányok, hálát adunk az égnek, hogy nem bömböl a The best of Gianni Morandi. Stílustörést csak a berendezés jelent: az MdP enteriőrje a kisföldalatti megállóit idézi, bordó-fehér csempetéglák, szegecsbütykös oszlopok, szerencsére senkit sem kell figyelmeztetni rá, hogy záródnak az ajtók. Tehát minden oké, és legfeljebb azt sajnáljuk, hogy nincs nálunk egy lupe, az étlapon ugyanis nagyobb betűkkel csak az olasz nevek olvashatók, a magyar fordítás eltörpül, ráadásul mindez szkript betűtípussal, amit még azzurós égbolt alatt is nehéz lenne olvasni, nemhogy gyertyafényes félhomályban.

Ám az elsőre kibogozott paradicsomleves (zuppa di pomodoro, 1100 Ft), amit hidegen tálalnak, anynyira meggyőző, hogy innen kezdve valóban csak a napfényes Itália marad. Többször leírtuk már, hogy a pizza próbája a "mezei margerita", ha ilyen-olyan vackok kerülnek rá (szalámi, ananász, bacon, ne vicceljünk már!), az csupán elterelő hadművelet. Nos, itt is akadnak mindenféle hókuszpókuszok, és lehet, hogy érdemes egyszer benézni a bűvészboltba, mert a sima margheritáról (1550 Ft) egyet mondhatunk: tökéletes. Ahogy tökéletes a kagylós, fehérboros spagetti (spaghetti veraci, 2600 Ft) is, olaszosan kemény tészta, andalító öntet, a kagyló olyan, hogy simán elhisszük, a szomszéd utcában nyaldossa a járdát az Adria. Ezek után persze nem meglepő, hogy a tiramisun (1150 Ft) sem találunk fogást. Ha ezek után valaki azzal jön, hogy a kisföldalattival is eljuthatunk Itáliába, nem kételkedünk szavaiban.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.