Újlipótváros divatos vidék, ötpercenként nyílnak a kézműves sörözők, kávézók. Ám e divathoz legalább annyira hozzájárul az a néhány fix pont is, amelyek az elképzelt állandóságot, a „régi” városrészt testesítik meg. Ilyennek mondható például a Pozsonyi úti Kiskakukk, de pár házzal arrébb, a Radnóti Miklós utca sarkán a kevésbé elegáns Pozsonyi kisvendéglő is. Beharangozójuk szerint 1992-ben alapították, de elég egy pillantást vetni igényesnek jóindulattal sem nevezhető portáljára, máris sokkal régebbi idők elevenednek meg. No meg az a „szagélmény”, aminek elfelejtéséhez rövid az élet.
Aggodalomra semmi ok, odabent nem csap orrba a „nosztalgiakoktél”, pedig szombat délután teljes a nagyüzem. A kockás abroszos asztalok között hatalmas tálakkal manőverez a személyzet, de úgy tűnik, az akrobatamutatványoktól nem lesznek idegbajosak; a kiszolgálás őszintén udvarias. A Jókai-bablevest (1050 Ft) bográcsban kapjuk, kissé édeskés, a bab is túlfőtt, ráadásul a kelleténél több tejfölt raktak bele, de a szerény mennyiségű füstölt csülök valamelyest enyhíti csalódottságunkat. A cigánypecsenye (2100 Ft) pontosan olyan, mintha a Magyar Konyha 1978-as címlapjáról mászott volna le, ami persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne elrontani. Szerencsére szó sincs erről, sőt kifejezetten élvezzük, hogy olyan hagyományos fogást kapunk, ami nincsen „újragondolva” (képünkön). Elsőre az is tetszik, hogy olyan elronthatatlan egyszerűséget is kínálnak, mint a sajtos tészta (1200 Ft). Nem is tévedhettünk volna nagyobbat. A szétfőtt spagettin csomókban áll a sajt (vagy valami hasonló) meg a tejföl, csinálhatunk vele bármit, akkor sem lesz értékelhető íze. Ennél csak jobb lehet a fogasfilé mandulás bundában (2150 Ft), de ezért sem jönnénk vissza még egyszer. A hal átlagos, a mandulás bunda átlag alatti. Tetszik, hogy a Gundel-palacsintát (950 Ft) meggyújtják, ráadásul a tésztával most sincs baj, de a benne lévő sűrű, diószerű massza álmunkban ne jöjjön elő.
