Gasztro

Talán akkor kezdődött a Ráday utca felhígulása, amikor kitették a nagyméretű késes-villás KRESZ-táblát meg hogy az "ízek utcája" vagy valami hasonlót, de lehet, hogy már korábban (vagy később) megtörtént a rossz irányba fordulás, csak nem vettük észre.

Zseniális, hogy a délkelet-ázsiai - különösen a thai vagy a vietnami - konyhákban micsoda csodálatosan összetett, izgalmas, ugyanakkor kiegyensúlyozott ízeket képesek produkálni a legkontrasztosabb hozzávalókból.

A purista tésztaügyi radikálisok szerint a nagyipari volumenben előállított pékáruk szükségképpen rosszak, de érdemes némi szkepticizmussal közelíteni ehhez az állításhoz. Ebben a nyitott szellemben látogattunk meg két, a budapesti áruházak polcain is terített termékeket gyártó pékség saját lerakatát. Vigyázat: a beszámoló a nyugalom megzavarására alkalmas eladói magatartást tartalmaz!

Először leülök mindig a verandán, bámulok bambán. Aztán járok egy kört a kertben, minden növényt megvizsgálok. Vissza a verandára, kávézás. Újra a kertben, egy kör, nézelődés, vissza. A falusi levegő. Aztán járok egyet a házban, szívom be az oly sok gyerekkori emléket árasztó illatát.

Ha megkérdezünk külföldieket, hogy számukra melyek a magyar konyha legfurcsább fogásai, többnyire két étel végez a dobogó első két helyén: az édes - diós, mákos stb. - tészták és a gyümölcslevesek.

A fogyasztók naiv pékszakmai álmodozásaiban a pékség és a péküzlet egy és ugyanazon létesítmény, ahol maga a pék szolgálja fel az épp akkor a kemencéből kivett kenyeret, modern, rohanó világunkban azonban a helyzet jellemzően nem ilyen idilli. Két olyan üzletben is jártam, ahol saját bolttal nem rendelkező, nagyon eltérő profilú pékségek, a Délifrance és a Marmorstein termékeit árulják. És még egy kiváló sör is bejött a képbe.

A 19. században még az Alföld volt a csárda intézményének legfőbb helyszíne, a 20. század közepére-végére már a Balaton környéke volt hangos a muzsikaszótól. Persze a két a dolog csak a nevében egyezett, míg a régi csárda maga volt a megtestesült funkcionalitás, néhány kivételt leszámítva az új vendéglátás legsötétebb bugyra lett, elsősorban a külföldi vendég megkopasztásának emblematikus helyszíne.

Hát Csabát a Lehelen ismerik-e? Nála bukkannak fel nyaranta azok a pazar paradicsomok, a szivárvány minden színében. A portékájáról rögtön könnyen felismerhető, mert minden zöldség más, mint a többieknél. Akad nála sárga, hosszúkás paradicsom, kis lila és fekete koktél, piros-zöld cirmos, aztán tűzpiros ökörszív, nem is beszélve az olaszok nagy kedvencéről, a hosszúkás, édes, lédús San Marzano fajtáról.

Az amerikaiak misztikus kedvence, a mogyoróvaj kétségtelenül nem tartozik a világ legkifinomultabb alapanyagai közé. Főleg nem a leggyakrabban fogyasztott változatában: kenyérre kenve, lekvárral.

Brazília hatalmas ország, gasztronómiája ennek megfelelően régiónként eltérő. Mást főznek a tengerparton, és mást például a délkeleti részen fekvő Minas Gerais tartományban, ahonnan Flora, a Budapesten élő szakácsnő is származik.

Budapesten egyre több sütibolt, cukrászat és pékség próbál amerikai élményt nyújtani. Most bemutatunk egyet, amelyik több, és még egyet, amelyik kevesebb sikerrel teszi ezt.

Amikor az egykori nagykávéház, későbbi Eötvös klub, végül játékterem helyén visszatértek a startkockára, annyira ragaszkodtak a hagyományhoz, hogy még a kulcsot is bedobták a Dunába.

Magyarországon napjainkban pékségforradalom (is) zajlik. Két olyan kézműves pékséget biztosan tudunk Budapesten, ahová érdemes vissza-visszatérni. Pékségkritika, első rész!