Gasztro

Létezik egy török sütemény, sekerpare a neve. Sok grízzel készül, ovális, közepében mandulaszem, és át van itatva sziruppal (naná, hiszen török édességről beszélünk). Az egyik kedvencem. Aztán ott a revani, szintén grízes, de egy fokkal légiesebb, mint az előbb említett desszert. Első ránézésre ártatlan piskótának tűnik, de a látszat csal.

Ellentmondásos bulvár a Margit körút. Hol nagyszabású és világvárosi, hol koszos gyárnegyednek látszik, de leggyakrabban ugyanolyan, mint a pesti testvérek: kiadó vagy alkalmi üzletek, igénytelen portálok, az 1990-es évek divatos betűtípusai nagy mennyiségben.

A Normafa télen divatos terep, de mivel ott az Olimpia szálló, gondoltuk, étterme is lesz, és ha minden jól megy, talán még a Good bye London című slágert is elénekelhetjük. Alkalomhoz illő helyszínt kerestünk, ám roppant tájékozatlanságról tettünk tanúbizonyságot.

Marcus Samuelsson évek óta az amerikai gasztronómiai élet egyik legizgalmasabb figurája. Az etióp származású séf háromévesen veszítette el édesanyját, ezt követően jómódú svéd házaspár fogadta örökbe, így a skandináv országban nőtt fel. Huszonkét évesen érkezett New Yorkba, ahol karrierje villámgyorsan teljesedett ki:

"Vácot a XI. századtól említik írott források, városunkat tehát közel ezerévesnek tekinthetjük. A környék a kedvező természeti adottságok miatt természetesen már több évezrede folyamatosan lakott hely. A Duna kanyarulatában, a hegyvidék és az Alföld találkozásánál a kezdetektől minden adott az emberi élet alapvető szükségletei biztosítására" - olvassuk a város honlapján, majd miután gyorsan átrepülünk a majdnem ezer éven, a 21. századi csattanó így hangzik:

Hölgyeim és Uraim, bemutatom a világ - per pillanat - legfelkapottabb és egyben legfinomabb szendvicsét: a bánh mít. A kulináris passzátszelet fújó New Yorkot néhány éve már meghódította, és előbb-utóbb számíthatunk hazai megjelenésére is.

"Ez Buda, Magyarország fővárosa. A Vár olyan, mint a görög Athén vára, az Akropolisz! Milyen csodálatos kilátás ez! Szavakkal lefesteni nem lehet! Hogyan lehetne megírva érzékeltetni a napfényt, melyben ez a látvány a szemünk elé tárul.

"Nincs önök között véletlenül egy belsőépítész?" - kérdeztük három évvel ezelőtt (lásd: Étel, hordó, Magyar Narancs, 2009. június 27.), a Vígszínház mögötti Művész étterem kapcsán. A koszttal nem volt különösebb bajunk, de a berendezéssel, a dekorációval (és az elnevezéssel) komoly fenntartásaink akadtak.

A jemeni konyháról igen keveset tudunk, ráadásul igen nagy eltérések mutatkoznak Dél- és Észak-Jemen konyhája között. A világ számára ismertebb fogások nagy része, pl. a görögszénamag-krémmel tálalt sűrű leves, az ország nemzeti étele, a salta inkább az ország északi részéről származik. Az étkezési szokásokat elsősorban a klíma határozza meg, a déli részen a sivatag, ahol a csípős, fűszeres rizs a jellemző napi fogás.

Habár már magunk mögött tudhatjuk a legnagyobb hőségriadókat, mégis olyan ételt szeretnék ajánlani, amely a nyár egyik slágerének bizonyult. Nem létezik a mennyiség, amely ne fogyna el belőle. A perui ceviche (szevicse) iránti szenvedélyes rajongásomnak már e hasábokon is hangot adtam.

Felkarikázva, 200 fokos sütőben megsütve, fokhagymás-joghurtos-tahinis öntettel meglocsolva, pirított fenyőmaggal megszórva. Ugyanez, csak gránátalmasziruppal és sok frissen aprított petrezselyemmel, mentával és durvára vágott pirított dióval.

Újságíró volt, ma már egy jól menő londoni étterem sommelier-je. Barsi Szabó Gergely a szakmai fortélyokon és a vendégek heppjein kívül arról is beszél nekünk, hogy rúg ki a hámból egy csapat bekokainozott menedzser, és mi törte össze őt lelkileg a munkája során.

Rózsát már az ókori Rómában is fogyasztottak, rendkívül nagy népszerűségnek örvendett. Ma leginkább a közel-keleti, arab, török, valamint az indiai konyhaművészetben és hétköznapi gasztronómiában játszik fontos szerepet. Indiában magukat a rózsaszirmokat is megeszik, csak úgy, ahogy vannak, a leggyakrabban azonban rózsavíz vagy rózsakivonat formájában használják főzéshez.